Volt már egy kalandunk az előző évjárattal, és nem vicc, amikor kibontottam a 2013-as cirfandlit, szinte kísérteties pontossággal tértek vissza az ízek emlékei a számba.

De most van egy konkrét eseménye és apropója is a cirfandli választásnak, ami ugyan szinte csendben, észrevétlenül történt, mégis az egyik legfontosabb dolog, ami történhetett az elmúlt néhány évben a borfajtával. Pécsett, a Hunyadi 52. szám alatt megnyitott a Zierfandler borbár, s nemcsak névleg kötelezte el magát a cirfandli mellett: szerény véleményem szerint ilyen még nem volt, hogy borozóban egyidőben, egyszerre ennyi különböző cirfandli nemcsak palackkal, de pohárral is megkóstolható legyen.

Kis túlzással, valójában meg tényleg kikérhető minden olyan cirfandli a Pécsi borvidékről, amelyet helyi termelők leobiztattak. És akkor még nem is beszéltünk a letisztult belső térről, de nem is részleteznénk, aki veszi a fáradtságot, kockázatot és ilyen misszióra adja a fejét, azt minden borfogyasztónak kötelessége biztosítania a támogatásáról. (Borivással.) Gyorsan mondom, nincs semmilyen érdekeltségem a helyben, leszámítva azt, hogy elkötelezett pécsi borivóként, amatőr cirfandli rajongóként személyes vonzalmamat is megszerezte magának.

És hogy ne legyünk igazságtalanok, meg azt hiszem, ezt nem is lehet elégszer és kellő hangsúllyal kiemelni, hogy bizony-bizony, ugyanez a tisztelet és támogatás illet meg minden bortermelőt Pécsett és környékén, aki cirfandlit termeszt, szüretel, és feldolgoz. Nem az az elkeserítő, hogy a fajta továbbra is hisztis, nehéz vele bánni, hogy ismertsége és népszerűsége még mindig ott toporog, ahol néhány éve is.

Na az például egy igenis hazafias tett lenne, és példamutató is, ha mondjuk minden pécsi értelmiségi, véleményvezér, politikus venne és inna legalább heti egy palack cirfandlit. Máris előrébb lenne a világ. Azon túl, hogy a cirfandli izgalmas, különleges, szerintem menő is inni. Ez aztán tényleg egy olyan bor, ami (lényegében, de legalábbis Magyarországon) sehol máshol nincsen, aztán még normális szabályozottsága sincsen, nemhogy felépített brand vagy marketing védelme.

Szóval a tavalyi emlékekkel, de az újdonság várásának varázsával bontottam rá a 2013-as cirfandlira. Illatban nyoma sincs a fajtára jellemző, előforduló szerénységnek, visszafogottságnak, birsalma köszönt némi virágokkal kerítve. A pohárban és kortyban tartalmas, nem brutál vastag, összetett bor vár, ami pörgetve-várakozva újra illatolva is képes egy-egy új arcot mutatni. Nyolc pont nekem, szerettem.

Nagy vörösekről írtam már néhányszor, de ahogy a hideg idő beköszönt, megint csak többször lesz téma az a bizonyos brutál zászlóshajó.

A Fritz Pincészetnél voltatok már? Én megmondom őszintén, még jó tíz éve nem is annyira a borok miatt jártam oda, hanem mert vendéglátás meg ételek tekintetében messze kiugrott a szekszárdi kínálatból. (Ha most a pincészetek nem nézem.)

Házias ízek, érezhetően jó alapanyagok, már-már giccsbe hajló, de azért még bőven elviselhető parasztromantika. Olyannyira, hogy a borokra sokszor árnyék is vetült, vagy legalábbis a csillogásuk mosódott el kicsit. Fesztiválokon ugyan mindig megittam a magam fehér kadarka, decsi szagos, rozé vonalát, feljebb viszont ritkán merészkedtem, kicsit az árakat találtam erősnek mindig.

Viszont apránként sikerült többször is végigkóstolnom a prémium sor borait is, és főleg az elmúlt években volt olyan érzésem, hogy nagyon nem tudok mellé nyúlni. Ugyan egyfajta uniformizálódás észlelhető volt, de emellett mégis mindegyik bor bírt valami egyedi jellemzővel. Mire gondolok itt?

Uniform volt abból a szempontból, hogy nagyjából minden tételre igazak voltak a következők: fajtaválasztásban, ízben ugyan megjelenik, de az átlag szekszárdihoz képest kicsit enyhébben a „szekszárdiság”. (Ezt ellensúlyozandó olyan tételek is kerültek palackba, mint decsi szagos, fehér kadarka, blauburger, stb., ami máshol hírmondónak sem maradt.) Minél feljebb megyünk, a borok általában véve annyira lecsiszoltak, technológiailag rendben vannak, nincs rajtuk semmi szöglet, hogy fogást találjunk rajta. Aztán nem egyszerre vastag, hatalmas, harapni való, de kerek, egyensúlyban lévő tételek vannak.

Majdnem biztos vagyok benne, hogy a csalódás réme itt a legkisebb, viszonylag bátran emelhető le egy-egy erősebb tétel – majdnem akármennyiért, nyilván nem hétköznapra, de az ünnepekre. (Most csak azért jutott eszembe ez az egész, mert a minap Villányban futottam össze az (ex)borásszal, de mivel részleteket nem volt hajlandó elárulni a váltásról, csak annyit várok kíváncsian, kis vásárlói kísérletként, mennyire függ össze minden mindennel, hogy változik-e ott, meg itt a minőség, egy személyben egy nemtulajdonos borász mekkora ráhatással bír a borok folyására.)

Bontunk, egy órát szellőztetünk. Illatban lekvár, erdei gyümölcsök, és a kortyban is ez köszönt vissza nagyobb hangsúllyal. Kerek savak, kávé, tartás, hosszan elnyúló lecsengés. Merlot a javából. 8 pont.

Megmondom őszintén, kissé ambivalens módon állok a chardonnay-khez, egyrészt szeretem is őket, nagyon kevés alkalommal, néhány esetet leszámítva okoztak csalódást, szóval szinte kivétel nélkül pozitív élmények kötnek a fajtához.

Mégis, mégis, isten látja a lelkem, nem tudom, minek kellene ahhoz történnie, hogy magamtól levegyek egy üveg chardonnay-t a bolt polcáról. De igazából mondom, nincs ennek semmi különösebb oka, ha boncolgatni szeretném, talán annyi a legpontosabb magyarázat és indok, hogy mindig találok valami érdekesebbet, ami kíváncsivá tesz, valami újdonságot, vagy újra felfedezésre váró régiséget.

A chardonnay-nak én pont ezt a hálás kiegyensúlyozottságát nem bírom annyira, de persze ez nem jelenti azt, hogy mellőznöm kéne, hiszen kóstolókon, bemutatókon, teszteken, vendégségben szinte biztos, hogy szembe jön egy (kiemelkedőbb-egyhangúbb) chardonnay.

Na most a Szabó Zoltán chardonnay-ját ajándékba kaptam, tehát technikailag a nem pénzért vásárolt kategóriát erősíti, méghozzá egy nagyon figyelmes megrendelőtől, aki vasárnap megajándékozott néhány extra telefonhívással és plussz munkaórával. (Sebaj, mindent a cégért!) De kellemes meglepetés volt, hogy már a projekt után jóval, amikor már el is feledkeztem a kis extra ünnepnapi munkavégzésről, hogy az irodában hagytak számomra egy üveg bort!

Tudtátok, hogy Aubaine, Beaunois, Gamay Blanc, Melon Blanc néven is ismert?

Lényeg: kedves, tetszetős palack, címke és csavarzár, semmi felesleges túlzás. De utána látom, erre a címkén is ígéretet kapunk: selymes ízzel, jó testtel, túlkapások nélkül… és a pontpontpont mindenki által szabadon értelmezhető, nekünk szolid kikacsintás, hogy ez nem az a bor, amelyik bitang vajas, agyonbarrikolt, megkínzott.

Szóval bontás után kissé visszafogott vajasság, talán túl aláhűtöttem fogyasztás előtt, legalábbis idővel szépen nyílik, nekem trópusi gyümölcsök, mangó is köszön belőle. Ízben véletlenül sem a leterhelt, hanem lendületes, mozgalmas, gyümölcsbomba, karakteres, de letisztult savak. Kategóriájában mindenképpen ajánlott, 8 pont.

Dúzsi Tamást elsősorban a rozéiról ismeri a szélesebb közönség, pedig érdemes belekóstolni a szekszárdi borász vöröseibe is.

Emlékszem, borrajongásom hajnalán hogy volt a megkérdőjelezhetetlen etalon, a hozzáértés szimbóluma Dúzsi Tamás rozé területen. Hogy minden évben fixen, megbízhatóan valaki ugyanolyan (néha jobb) rozét készítsen, már ez hatalmas teljesítmény. A kiegyensúlyozottság olyan dolog, hogy nemcsak a pincében, vinotékában megvásárolt bor van a csúcson, de a hiperből random levett termék is ott legyen a szeren.

Szerencsére kevés borászatot érint ez a probléma, de talán egy-két szót ejthetünk róla. Főként a hirtelen nagyot növő borászatok esetében tapasztalhatunk olyat, hogy mintha a hiperben megvásárolt bor nem ugyanaz lenne, esetleg minősége nem az, amit elvárnánk. Elvétve, de előfordul, lévén az éves piacra dobott palackmennyiség nincs azonos arányban a szőlőterület nagyságában.

Szóval ha biztosra akarunk menni, és nem vakon botorkálni a polcok között, vásároljunk a pincészetnél. Jó, ez nem mindig kivitelezhető, még úgy sem, ha egy borvidéken élünk, nameg ha nem nagy tételben vásárolunk, egy-egy palack borért miért szaladna le az ember a pincébe?

Ha rendelkezünk kellő háttérismerettel, szerintem tökéletes lehet a bevásárlóközpont, nyilván az értékesebb, idősebb borok esetében már ez sem annyira aranyszabály. A legbiztosabb és kényelmesebb megoldás még mindig a vinotéka, borkereskedés, ahol jó eséllyel értő és gondos kezek válogatják össze a vakon letesztelt borokat, mert mondjuk induljunk ki abból, hogy a profit mellett igenis számít az, hogy csak jót adjak el a vásárlóimnak.

A menoire sajnos annyira nem elterjedt Magyarországon, a nemzetközi fajták között nyilván több jobban eladható/könnyebben kezelhető/megbízhatóbban nagy bort adó fajta van, pedig gondos és hozzáértő kezek alatt minimum kellemes, könnyed és kedves bort ad. Még több odafigyeléssel pedig egészen nagy borok készíthetőek belőle, meghálálandó a törődést. Itthon ismert még kékmedoc vagy medoc noir néven – utalva családi helyére.

Bontás után áttetsző, élénk piros színű Dúzsi bort töltök a pohárba, a fajtának megfelelően jellegzetes, virágos illatokkal. Ízben a könnyedebb műfaj képviselői, bogyós gyümölcsök, erdei gyümölcsök köszöntgetnek, határozott savakkal. Hétköznapokra, komolyabb kóstolósorhoz felvezetőnek tökéletes! Hat pont érte.

A legutóbb már kóstoltuk a Holdvölgy Pincészet száraz házasítását, tételét, és nem győztünk lelkendezni a külcsín miatt.

A belbecs ugyan nem volt maradéktalanul csillogó, de azért még bőven pozitív indexen zárt nálunk. Szóval magunkra nézve kötelezőnek éreztük, hogy rákóstoljunk az (édes) ikertestvérre, a Hold and Hollo édes verzióra.

Nem tagadom, én az utóédesített, nagyonnemjó borok felől kezdtem el tudatos, lelkes és rendszeres borfogyasztó lenni, éppen ezért tudom, hogy nem a levegőből beszélek, és tényleg, a saját tapasztalatommal alátámasztva hiszek benne, hogy a borfogyasztásunk és borízlésünk igenis alakítható, sőt, nem kell ehhez semmi különösebb tudatosság, megtörténik magától, ha kellő ideig kellő minőségű borokat fogyasztunk.

Vagy legalább ha kellően nyitottnak mutatkozunk. Valamilyen furcsa, egymással összefüggő okok miatt például nagyon sok olyan embert ismerek én is, aki szinte keresztesháborút vív a száraz borok ellen, kinek mi ízlik, de a lelkesedésben és tagadásban odáig fajul olykor, ami már tényleg színtiszta butaság.

Egyrészt azért azzal illik tisztában lenni, hogy a bor természetesen nem édes (kicsit elnagyoltan és nagy általánosságban), vagy legalábbis nem éri el az édes kategóriát. Ismét csak általánosságban és elnagyoltan: ha természetes édes bort szeretnénk inni, akkor bizony a zsebünkbe kell nyúlni, s ha még azt is szeretnénk, hogy egy kiemelkedő, testét, savait és harmóniáját megőrző édes bort kóstoljunk, akkor nagyvonalúnak kell lennünk.

De ha már itt tartunk: ahogy arról már számtalanszor próbáltam, próbálom csakazédesaborajóbor elkötelezettségű ismerőseimet meggyőzni, a száraz bor sem teljesen száraz, és akkor a tényleges cukortartalom mellett nem beszéltünk a gyümölcsösség okozta édes érzetre. Szóval: a bor létrejöttekor, az erjedéskor leegyszerűsítve a szőlőben található cukor kezd lebomlani, átalakulni alkohollá. Nem kell borásznak lennünk, hogy kitaláljuk: normál esetben a folyamat végig megy, a cukor eltűnik, az alkohol megmarad a borban.

Magyarországon ma az édes, félédes, félszáraz és száraz kategóriákat különböztetjük meg, attól függően, hogy mennyi grammperliter maradékcukorral van dolgunk. (Maradékcukor, ha a borász megállította az erjedést, vagy olyan nagy volt a kiindulási cukortartalom.) Mindenesetre jobb esetben ezt nem befolyásolja az utólag belekevert cukor.

Szerencsére itt nem ilyen borral van dolgunk, sőt, legjobb példa arra, hogy ötszáz forintért nem lehet tisztességes édes bort venni. Furmint és hárslevelű alapból készült az édes fehérbor, 2007-es. Bontás után érett ásványosság, karácsonyi fűszerek, pici álmosság is érkezik belőle. Kortyban és melegedve már előrekerülnek a gyümölcsök, barack és almaszósz is, de ezzel együtt az alkohol és a cukor is. Szép-szép, de már meg kell inni. Öt pont.

Nem csinálok titkot belőle, és nemcsak azért, mert nő vagyok, de egy jól eltalált címkével simán meg lehet venni. (Egyszer legalábbis.)

Eddigi borivásim során ez magyar bornak csak a Sauskának sikerült, nem is egyszer, és nem is bántam meg soha, hogy engedtem a nagyon egyszerű, letisztult, de egyedi és frappáns címkecsalád csábításának. Sőt, azt hittem, ezután minden csak másolat lehet, amíg szó szerint nem ragadt a kezembe a Hold and Holló 2007-es száraz válogatása.

Mert ahogy figyelmetlenül leemeltem a polcról, ki is csúszott a kezemből, és éles reflexekről téve bizonyságot ugyan utána kaptam, de ha nem olyan a címkéje, amilyen, attól még nem sikerül megtartanom, szóval a címke egy műanyag, dombornyomott bugyi tulajdonképpen, a kétségkívül ötletes (bár gondolom drága) megoldás gyakorlati használatára egy csomó érv eszembe jut hirtelen.

De persze én voltam lemaradva, néhány éve már nagyot durrant a dolog dizájnfronton. Célközönségnek sem annyira a magyarul beszélő borivó lett belőve, ellenben árban nem annyira veszélyes képzésről beszélhetünk. Aztán ott van (volt) még az ígéret, Berecz Stéphanie neve, 2012-ig legalábbis ő látta el a borászati teendőket a cégnél.

Bár nem tehetek róla, hogy a gyanakvásomat mire hazaértem csak tovább növelte a tény, hogy nem mind arany, ami fénylik, meg jó bornak is kell a cégér, a rossznak meg még inkább, úristen hány vizuálisan pozitív várakozást ébresztő rongy tételbe futottam már bele.

Szóval mindezeket félretéve bontottam fel a palackot. Enyhe illatok, zárkózottság, pedig még csak meg sem vártam, hogy tisztességesen lehűljön. Tippre furmint és hárslevelű (ami mondjuk majdnem biztosan van egy száraz tokaji házasításban). Ízben kis vajasság, tényleg alvó gyümölcsök, vékonyodó test, citrusok, és alkoholédesség, fűszerek. Túl a csúcson, nem rossz, de nem is marad felejthetetlen. 6 pont érte.

Csak könnyebben bontok ki egy fehérbort, mint egy vöröset, pedig nincs emögött semmi direkt szándék, egyszerűen csak igyekszem legtöbbször, vagy leginkább azt inni, ami a legjobban esik.

A Schunk Pince borait először azért kóstoltam, mert a pince Hosszúhetényben pont szembeszomszédja Szabó Zolinak. És mivel utóbbi nekem keresett, csak idő kérdése lett volna, hogy mélyebb érzékszervi elemzésnek vessem alá a Schunk-borokat, Szabó azonban megelőzött ebben: ha emlékeim nem csalnak, már az első pincelátogatások egyikén minden saját borra jutott egy ajánlás a szomszédokhoz.

Namost a családi pince persze egyfelől nézve éppenhogy mini, nem is ez adja a fő megélhetést, viszont hogy még ennek ellenére is svábos tisztaság, rend, határozottság és nagy pincékre jellemző átgondoltság uralkodik, legalább is az már dicséretre méltó. S ha még hozzáveszem azt, hogy mindezt egy jobb bortermesztő sorsa érdemes faluban, környéken, kényszerítő behatás nélkül, és nem is rossz borokkal, akkor meg tényleg le a kalappal.

Hosszúhetényben a 19. század végén több pince, több megművelt szőlőterület volt, mint Villányban (nem a borvidéken, a településen), rendes mecsekaljai községhez méltóan majd minden háznál volt szőlő, pince, ennélfogva pedig élénk borászkodás. Ehhez képest ebből mára nem sok maradt: a két három eladásra is termelő pincét leszámítva néhány háztáji szüretelőt találhatunk csak ilyenkor ősszel, viszont annál több kazánházzá, krumpliveremmé avanzsált, vagy egyszerűen csak elfelejtett pincét.

Az öregek, akiknek érzelmi kötöttsége, és valami tudatalatti, homályos küldetéstudata mindig volt a szőlőhöz, lassan kiöregednek, a fiataloknak pedig már nincs jelen az életében olyan egyértelműen, hogy szőlőt művelni kell. Nyilván nincs ez másként máshol sem, a tendenciák ugyanazok az ország más területein is, a szőlőterületek fogyatkozása egyenes arányban van a szőlőművelők elfogyásával. Tényleg ezért hatalmas tisztelet mindenkinek, aki mindezek ellenére ezekben a falvakban szőlőt művel, bort készít, akár a maga, családja, vagy szomszédjai örömére, és még nagyobb megbecsülés azoknak, akik azért egy szintlépést megreszkírozva a piacra is dolgoznak. Mert a környezet ezt lehetővé teszi, jegyezzük meg, nekem különösen az innen kikerülő fehérek azok, melyeket érdemes megjegyezni, keresni és kóstolgatni.

A Teringettét is így indul nekem, csúnya szóval egy jó kis vegyes fehérnek. Bontás után visszafogottabb, bujkálós illatok, kis gyümölcsösség jelentkezik. Ízben sincs semmi markánsan kiemelkedő, viszont tiszta, jóívású, jóérzéssel megiható borral van dolgunk, és nekünk külön öröm, hogy savakért sem kell a szomszédba menni. Hat pont érte.

Kicsit borúlátó hangulatba kerültem a múltkor, de talán nem alaptalanul, és szerintem nem vagyok az érzéseimmel egyedül.

Ami a lelki letargiát okozta, az a borfogyasztási szokások változatlansága. Sokan használják a forradalom, borforradalom kifejezést, és most ez alatt értsük azt, hogy egyre többen csinálnak jó bort, és/mert egyre több az olyan vásárló, borfogyasztó, aki keresi is ezeket a tételeket.

Jelen állapotokat szemlélve viszont jó eséllyel is csak lassú égésről beszélhetünk, átütő, gyors változást hozó folyamatokról semmiképpen. Nem is biztos, hogy ez egyáltalán lehetne gyors dolog. De az embernek néhány éve még volt egy olyan érzése, benyomása, persze lehet, hogy a közeg vakította el, hogy valami iszonyatosan nagy dolog van készülőben, változóban, lám, egyre több boltban, vendéglátóhelyen figyelnek oda a borkínálatra, a borászok meg hajh, és a sok borblog és boros média, ahogy beszivárgott a mindennapi élet különböző felületeire is a borfogyasztás.

Érdemben, széles tömegek mégsem álltak rá a minőségi magyar borra, nem keresnek hozzáértőbben, figyelmesebben, legalábbis ez továbbra is egy szűk, érzékeny és minőségorientált közönség privilégiuma. Hibáztatni igazságtalanság lenne bárkit, ugyan nincs kétségünk affelől, hogy valami, bármilyen állami, kormányzati átgondolt és szakmai bormarketing csak segített volna az ügyön, ilyen azonban vagy eleve félresikerült, vagy el sem indított, vagy nem a megfelelő helyre irányított volt.

Én tényleg (és nem csak én) meg voltam győződve, hogy itt egy-két éven belül az középréteg egymást fogja taposni a magyar borászatok tételeiért, hogy kinyílik az olló, és a borászatoknak az lesz a legnagyobb gondja, hogy tavaszra elfogy az összes bora. A normális borászatok ezért a változásért elég sokat tettek: minimum nem adták fel, persze ha ilyen könnyen adták volna, akkor más szakmát választanak.

Talán a nemlétező középréteg is az oka ennek a nyitott szemmel járó közeg kialakulásának. Az is igaz, hogy azt a néhány évtizedet, ami alatt lényegében az emberek nagy része el volt zárva a jó boroktól, vagy a borfogyasztástól, ami alatt a más országokban a maga bukdácsolásaival ugyan, de mégiscsak elért egy szintre, színvonalra, hogy a kultúra részévé vált, addig Magyarországon ez nem történt meg. Vagy legalábbis néhány év alatt nem.

Mindegy is. A szekszárdi Eszterbauer Pince Kadarkájával kárpótoljuk magunkat, és hessentjük el a borús gondolatokat. Bontás után intenzív kadarkás illatok, meggy, cseresznye, ízében kiegészül némi eperrel. Könnyű játékos, de nem kell félteni, mert van benne akarat, lendület, szép savak. Jól esik meginni, fajtájában példamutató! Hét pont.

Legalábbis a várva-várt vénasszonyok nyara miatt. Vagy legalábbis ezért a néhány napsütéses délelőttért és délutánért, még óraátállítás előtt.

Na jó, őszintén szólva az apropót egy születésnap szolgáltatta leginkább hozzá. És szívem szerint inkább gyöngyöző, esetleg habzóborral oldottam volna meg a pezsgőkérdést, de a kedves ünnepelt rokonunk kikötése volt, hogy kizárólag pezsgővel, ha már. (Lehetőleg jó édessel.)

Ebben azért viszont már nem voltam hajlandó engedni, mert ha már úgy döntünk, hogy pezsgő, nekem akkor nyers, vagy száraz, mert a nyelvem már egy-egy félszáraz tételtől is hajlamos megcsavarodni. Szóval mivel a pezsgőválasztás felelőssége az én vállamra nehezedett, és ráadásul az ünnepségre százvalahány kilométert utazni is kellett, sok választásom nem maradt: lelkes lokálpatriótaként egyértelmű volt, hogy az egykor szebb napokat megélt pécsi pezsgőgyártás (lásd például Littke) egyetlen utódával, mai képviselőivel fogok együttműködni.

A Cezar Pincészet ugyan nem sok pécsi kötődéssel bír, de legalábbis dicséretes, hogyha ugyan a korábbi évekhez képest őrlángon is, de legalább magabiztosan égeti a pezsgőkészítés hagyományainak lángját. A Fünfkirchenen túl van még féltucat különböző pezsgő a szortimentben, és ugyan mennyiségben nem Törley, de minőségben bátran ajánlható és vásárolható, meg ajándékozható, sőt, megint csak nem tudom elégszer hangoztatni: pécsiként egyenesen kötelező.

A város hagyományos német nevét viselő pezsgő, II. János Pál pápa 1991. évi pécsi látogatásának emlékére került forgalomba. Rizlingszilváni és zöldveltelini házasítása, egyéves seprőn érlelik.

Én személy szerint amit leginkább szeretek a pezsgőben, az a készítése, és a készítést övező legendák. Nem mintha a bornak szégyenkezni valója lenne, de a tisztességesen, hagyományosan készített pezsgőknek még mindig szigorú feltételeket kell teljesítenie, s elég csak az alapbor minőségére, az erjedési hőfokra, vagy a meghatározott időközönként és ideig történő rendszeres forgatásra gondolni.

Mi fogyasztás előtt kicsit aláhűtöttük, de bontás után így is szép citrusosság, az ígért visszafogott trópusi gyümölcsök illatossága köszönt belőle. A szénsav határozott és erőteljes, viszont harmóniában van a savassággal is. Hét pont, és azt nekem is el kell ismernem, hogy gyakrabban kéne pezsgőt fogyasztanom.

Közel egy éve kóstoltam a hőgyészi Horváth Pince rozéját, most a szürkebarátjukkal kerültem közelebbi ismeretségbe. És nem is bántam meg!

A pinot grigio névből a szürke még csak-csak következne magától értetődően, de talán a szürkebarát az egyik legszebben sikerült bornév honosításunk. Bár sokan váltig esküsznek a fajta magyar eredetére, ez azért távol áll a valóságtól, a szürkebarát francia fajta, a pinot noir és a blanc nagyon is közeli rokona. Viszont az is igaz, hogy Magyarországon elég régóta termesztik, igaz kevés helyen készítik igazán szépen, hogy fajtaborként is érdemes rá odafigyelni, az is elsősorban a Balaton környékén, a kiemelkedő tételek inkább egyes pincészeteknél keresendő, nem annyira általános jelenség.

Az elnevezés viszont nem véletlen, a történet szerint Franciaországban utazó szerzetesek telepítik a középkorban az első szőlővesszőket a Balaton környékén.

Az már a legenda része, hogy a serény szőlész barátok világos csuhája a naphosszat tartó munkától szürke lett a portól, így a helyiek egymást böködve nevettek rajtuk: – Itt jönnek a szürke barátok. – És hogy a szerzetesek miért épp a szürkebarátot találták termesztésre alkalmasnak? Nos, a rossz nyelvek szerint isten szolgái olyan bort kerestek, amely cukor hozzáadása nélkül is kellemes ízt és megfelelő alkoholszintet biztosít, a misebornál ugyanis követelmény, hogy hozzáadott cukrot nem tartalmazhat.

Egy kimerítő, alapos, viszont laikusnak is nagyon izgalmas olvasmányt ajánlanék a fajtával kapcsolatban, ide kattintva olvasható!

Bontjuk, illatban szokatlanul friss, fajtajelleges. Szájban még mindig érződik a széndioxid, kis mandulásság, savak, nem lomha, nem fásult, szépen működik szódával is. Hat pont mindenképpen.