Rajnai rizlinget kóstoltunk a tolnai dombok közül, Bátaapátiból. Még mindig azt mondom, a régió leggyönyörűbb területei itt találhatóak.

Talán adja ezt kis dombok és apró völgyek hangulata, a távol eső forgalom, kicsit az érintetlenség is, amiből még az észlelhetetlen, de mégis a közelben tudott atomtemető gondolata sem rombol le. A Tűzkő Birtok itt, az Apponyi –család egykori birtokán rendezkedett be, működése alatt sézp lassan 150 hektárra bővítve a megművelt területeket.

És igen, jogos a kérdés, hogy a Magyarországon kiugrónak számító terület ellenére akkor hogy-hogy nincs minden bolt Tűzkővel tele: a borok nagy része ugyanis rögtön exportra kerül.
A birtok ugyanis a borászati privatizáció hajnalán alakult ki, az 1990-es években. A hosszú-hosszú évszázadokra visszatekintő magyar borkészítés a lehető legjobb külföldi befektetővel egészült ki, a pincészetben ugyanis Piero Antinori és Jacopo Mazzei márkik gondoltak invesztálni.

Az Antinori-k szintén több száz évre vezetik vissza borkészítő vállalkozásaikat, 26 generáció művelte a család szőlőit és műveli a mai napig. A hagyományok ellenére nagyon is modern eszközökkel, felfogással dolgoznak, és nyúlnak a borokhoz, mégsem uniformizált tételeket készítenek, hanem olyan borokat, melyek magukon hordozzák a környék, a borvidék jellegzetességeit is: márpedig nagy szó ez egy olyan borászati vállalattól, melynek az egész világon (Toszkána és Umbria mellett Máltán, Chilében, Kaliforniában, Washington államban vagy Chilében) vannak területei. A Mazzei-k hasonlóan hosszú, hosszú évszázadokat foglalkoztak borkészítéssel, sőt az egyik őshöz kötik a chianti első használatát is.

A borászbirodalom mégis fontosnak érzi a magyar bortokot is, a jellegzetes borokat főként külföldön értékesítik. Antinori, akinek nevéhez a modern olasz bor megteremtését is kötik, az asztali borként kezelt toszkán borokat következet munkával az élvonalba emelte, mindezt úgy, hogy a nagy vörösborok mellett nem feledkezett meg a könnyed fehérekről sem.

Ide tartozik a rajnai rizling is. Bontás után kis időt kell neki hagyni, illatában citrus, talán enyhe barackok jelentkeznek. Meg kis édeske. Az alkoholtól, ami ízben is vissza, visszaköszön, a citrusosság az, ami kicsit felrázza. Szájban terpeszkedő, a savai kissé visszafogottak, nem annyira a ropogósság, mint az elegancia, nyugodtság jellemzi. Hat pont.

Mindig öröm új pincészettől kóstolni, nemcsak az újdonság varázsa, de annak ígérete, jelzése, hogy mindig van, aki újat, mást szeretne, és nem is fél megvalósítani.

Szekszárdról mindig örömmel kóstolok rozékat, mert általában jók, nehezen húzhatóak egy kaptafára, tehát kellőképpen színesek. És akkor azt még nem is vettem számításba, hogy ott vannak a sillerek mellettük, amivel gyakorlatilag végtelenné szélesíthető és variálható a fehér és borok között felállítható kóstolósor.

Tényleg csak általában, de elmondhatjuk, hogy a szekszárdi rozék ressek, frissek, ropogósak, kissé magasabb savakkal, gyönyörűen kimunkált gyümölcsökkel, hogy öröm inni őket magukban és szódával. Persze az elvárás az nagy, merne is az ember mást készíteni, Dúzsi Tamás alias Rozékirály szomszédságában. Túl azon, hogy megérdemelten kapja az elismeréseket minden évben, Dúzsi Tamás még egy fontos dologra megtanít: jó rozé készítéséhez nem kell varázslat, intuíció, csak fegyelem, pontosság, szakértelem, és ezek megfelelő mennyiségű és időbeli használata, ettől lesz tökéletes a rozé, nem pedig az ilyen-olyan élesztőtől.

Ráadásul ez a szomszédság egészséges versenyhelyzetet is teremt, szerintem irigységet nem is annyira találunk a szekszárdi rozékészítőknél, mint inkább eltökéltséget, hogy én akkor is jobbat készítek. (Vagy gondolom, esetleg szeretném hinni ezt női fejjel, naivan.)

A Herr Pince rögtön erős indítást választott magának, szinte azonnal bekerült az idei Fuxli válogatásba, cilinderes rókával a címkén, (és ezzel együtt a Bortársasághoz, meg még sok más borkereskedőhöz) kis pinceként ez azért óriási szó, és nagy segítség is. 

Mi a rozéra mentünk most rá, a fuxli csavarzárja után meglepő, vagy inkább szokatlan zárási móddal: üvegdugóval. (Aminek azért a marketing és vásárlói elvarázsoláson, egyediségen túl más célját nem véltük felfedezni, abban viszont kétségtelenül hatékony.)

Szóval eltávolítjuk az üvegdugót, a rozéból gyümölcsök, nekünk kisebb hűvösség köszön vissza. Pohárban szerethető szénsavasság, kis fanyarság, a gyümölcsök mögött vékonyabb, de harmonikus test. Mi örömmel ittuk, szódával is, hét pont biztosan, és még sok ilyen bort kívánunk. (Magunknak :))

Cabernet-vel folytatjuk a múltkor megkezdett Linbrunn virtuális pincekóstolót. Nem brutál, nem szájfeltépős, kellemes karakteres bor megfizethető áron.

Aki a kilencvenes évektől figyelemmel kíséri a villányi szőlőterületek, borok alakulását, annak nem mondunk újat, hogy micsoda baby boom volt a cabernet sauvignon elterjedése a borvidéken. Még jóval a cabernet franc előtt, a borvidék nyugatra kerülésének hajnalán tényleg nem kevesen telepítettek új ültetvényt, vagy alakítottak át régit, hogy egy lényegében megbízhatóan termő, viszonylag kiszámíthatóan művelhető, de összességében sok fajtához képest (és most sarkítva) kevesebb munkával többet nyújtó szőlőt helyezzenek a középpontba.

Egyrészt mert cabernet, másrészt mert jól érzi magát a borvidéken, harmadrészt mert jóval drágábban lehetett értékesíteni a piacon: igaz, jól elkészítve alá is támasztotta ezeket az elvárásokat. Más kérdés, hogy én mindig enyhe távolságtartással kezeltem a fajtát, talán tudható ez annak, és talán emiatt nem is tartozik a nagy kedvencek közé, hogy nagynak tetsző, középszerű bort tényleg viszonylag egyszerűen lehet belőle készíteni, valóban nagy bort viszont már jóval nehezebb, és ebbe már az időjárásnak is van beleszólása.

Aztán az sem tett jót valószínűleg a fajta megítélésének, hogy hirtelen nagyon sok sauvignon lepte el a piacot, érthetően nem a prémium kategóriából. Ma már azért kötelezően megvan a fajtabor kínálat is, de inkább küvébe kerül sauvignon, néha rozénak, vagy egyszerűen átoltották franc-ra az ültetvényeket. És kicsit a reflektor fény is lekerült róla, mert míg küvébe megbízhatóan teljesít, és mondom, fajtaborként is feltűnik a kóstoló sor vége felé, sokkal biztosabban lehetne belőle kicsit egyszerűbb, de szerethetőbb bort készíteni. Így viszont nem ritka a felextrázott, tanninos, brutál sauvignon sem, bár azért sok bornak kell lefolynia az emberek torkán ahhoz, hogy ez megváltozzon. Ma meg már ugye franc az új sauvignon, szóval a kényszerítő erő sem annyira kényszerítő.

Felbontás után kicsit még zárkózott, de azért felbukkannak az erdei gyümölcsök is. Kortyban tiszta, jó ívású, fűszeresség, szintén visszafogott gyümölcsök, és bár ott van a teltség is, a nagyobb testű borok árnyéka, azért még bőven a szerethető kategórián belül marad. Pont emiatt szerettük, hét pont érte.

A múlt heti szép őszi időjáráshoz mi is alkalmazkodtunk, valahogy az istennek sem akaródzott rozéfröccsözni. (Ki akar még szódát tenni a borba, ha az udvar egyik végéből a másikba csak térdig gázolva a felázott, sáros földbe lehet átjutni, hm?)

Tehát inkább maradtunk a könnyedebb vörösbor vonalnál, ráadásul kényszer szülte ezt a helyzetet is, hiszen olyan özönvíz ömlött le az égből néhány perc alatt, hogy inkább letettünk a délutáni városi sétáról. Egy darabig néztük az esőfüggönyt, hagytuk elfolyni a délutánra betervezett kajálós, mozizós programokat, és inkább úgy döntöttünk, borba folytjuk a bánatunkat.

A tábornok-borokat (értsd: telenyomva borverseny pecséttel) mindig mosolyogva emelem le a polcról, nem ritka az olyan tétel, amin négy-öt (hat!) plecsni hirdeti, hogy a viselője ezen meg ezen a nemzetközi, azon az országos, és nem ritkán milyen tökismeretlen és súlytalan versenyen lett aranyérmes.

Kétségkívül a vásárlók nagy részének elég a csillogás, nekem mindig inkább az elvárást fokozza fel, a plecsnik számával egyenes arányban. Az elmúlt évben már került  a poharamba néhányszor Linbrunn-bor, de mély nyomot nagyon nem hagytak. A portugieser eddig kimaradt, most legalább megörültem, hogy tudom pótolni a hiányosságaim.

Elég komoly vállalatirányítási fogadalmakat is találunk a borászat honlapján, de most inkább idézzünk a bemutatkozásból, nekem legalábbis nagyon megtetszett:

A Linbrunn Pincészet megalakításával közel négy évtizedes villányi borászati múlttal rendelkező családi vállalkozás lépett új korszakába. Őstermelőként már a hetvenes évek elejétől termelünk Villányban szőlőt és készítünk belőle ízes vörösbort. 2010-ben szőlőbirtokunkat az addigi 2,5 hektárról 22 hektárra növeltük és ezzel lehetővé vált számunkra az önálló piacra lépés. Nevünk, a Linbrunn az alapító Kertész Jenő édesanyjának neve, az ő nagyapja volt vincellér Szekszárdon és Magyaregregyen. A most 89. életévében lévő, villányi Linbrunn Paula néni egész élete a szőlőben telt el, ott dolgozott kicsi gyermekként, és dolgozik erejéhez képest a mai napig is. Cégünk neve tisztelgés előtte, főhajtás a sok névtelen napszámos előtt, kiknek keze munkája nélkül nem lehetne olyan jó a villányi bor ma sem.

Ezek után kétszer meggondoltam, hogy mi van, ha nem túl jó a bor, hogy írhatnék rossza róla. De a lelkiismeretet félre téve: bontás után meggy, kicsi szilva jön a borból, nem erőszakos, nem bódító, kicsit talán szerény is. Pohárba szép, karakteres szín, a korty könnyed, tiszta, gyümölcsös jelleget mutat, kis fűszerrel. Nem túl vastag, de hát nem is kell annak lennie, a savai frissen és könnyen ihatóan tartják. Kellemes, borozós hangulathoz jó kísérő, nem fáraszt el, hanem még jókedvet is csinál. Hat pont, ár érték arányban meg különösen, megéri meginni.

Tudom, hogy sokszor, sok borra, borászatra, borászra elmondtam már, vagy leírtam róla, hogy mennyire szeretem, és tulajdonképpen a tény, hogy írok róla, már egyfajta jelző, de most megint csak ki kell emelnem egyet még a saját kedvencek közül is néhány bejegyzés erejéig: Ruppert Ákost és borait.

A fiatal villányi borász a borvidék legnyugatibb csücskében működik, Babarcszőlősön. Szőlőben és szőlőművelésben rendkívül erős, s inkább, legalábbis a többiekhez viszonyítva működik csendben, már-már árnyékban, borait mégis keresik és el is viszik.

Elég jó ár-érték arányban kínál jó alapanyagból, szemöldökfelvonós borokat, tiszta, kiegyensúlyozott és emlékezetes tételeket. Legutóbb a TOP25-be került be a 2011-es merlot-jával, pedig a nemzetközi vörösboros mezőny idén is elég erős volt, szóval ez a kategória külön erős.

Talán csak az én mániám, de kifejezetten szeretem azt, ha egy bizonyos mértékig átélheted a természetességet: borászban és borban egyaránt. Nem feltétlen a biodinamikus szőlőművelésről vagy vegyszer-minimalizált szőlőtermesztésre gondolok, hanem arra a közvetlenségre, egyszerűségre, aminek átélésére személyesen kell találkoznod a borászra.

Ez persze áldozattal jár, de akinek még nincs gyakorlata benne, annak főleg akkora élményt jelent, mint színházba, moziba járni, világhírű turisztikai attrakciókat megtekinteni. Nyilván ehhez kell az is, hogy adott borász fizikailag elérhető legyen, ideje, fizikai lehetősége legyen foglalkozni a vendégével.

A személyes élmény, kaland és megismerés páratlan: belelátunk, belekóstolhatunk egy számunkra ismeretlen, vagy többnyire rejtett világba, aminek megvannak a saját törvényei, szabályai és menetrendje. Azért a borkészítésnek mégiscsak hagyni kell némi misztikumot, a bornak varázslatosságot, persze nem túlzásokba esve, hanem az élmény fokozásába állítva. Ha borkóstolón megnyílnak a pinceajtók és kicsit betekinthetünk abba a folyamatba, aminek a végén a nagy hümmögések és örömködés közepette elfogyasztott bor áll: igazán kiválasztottnak érezhetjük magunkat.

Na valami ilyesmi egy látogatás a Ruppertéknél. A 2013-as rozét otthoni környezetben fogyasztottuk el, de legalább felidézte a személyes élményeket. Egyszerű, de jól felismerhető címke, nyertek is tavaly díjat egy másik borral. Bontás után lágyabb, málnás-epres illatok érkeznek. Ízében szép, kissé erősebb savak köszöntenek ki, ízben nekünk még ribizli is jelentkezik. Szódával vagy anélkül, hidegben-melegben. „Puhaság és fény. Költészet.” Hat pont.

Szabó Laci rozéja elég magasra tolta az elvárásainkat a múltkor, szóval most érthető kíváncsisággal estünk neki a chardonnay-nek.

Közben felkerült egy remek cikk a Pécsi Borozóra Szabó Laciékról szaboberni tollából, aki nagyon becsületesen, hűségesen és főleg rendszeresen számol be a Tolnai és Szekszárdi borvidékek boréletéről. Szóval nagyon jó cikk, linkre kattintva olvasható, szívből ajánlom mindenkinek.

Lényegében azon kívül, hogy a nagyapámnak volt pincéje és készített bort, semmi kapcsolatom nem volt a borászattal. Magával a szőlészettel a szüleim révén kerültem kapcsolatba, akiknek a rendszerváltáskor, a kárpótlások során elég sok területetet sikerült megvásárolniuk. Én magam sokáig külföldön tanultam, Németországban, valamint az Egyesült Államokban, ott végeztem el a főiskolát is. Aztán amikor hazakerültem, rámragadt ez a dolog. Kénytelen voltam átvenni, így közel 15 éve foglalkozom szőlészettel. 80 hektáron gazdálkodunk, így évről-évre visszatérő kérdés volt szinte mindenkitől, hogy miért nem készítünk bort. Mivel nem volt pincénk, és nem is terveztünk ilyen beruházást, így ez nyitott kérdés maradt. Aztán jött egy olyan lehetőség, hogy megvehettük ezt a pincét, és úgy gondoltunk, hogy mégiscsak beleváguk a borászatba, ha már ekkora területtel és ennyi fajta szőlővel rendelkezünk. Teljes mértékben családi vállalkozásként működünk, megosztjuk a feladatokat.

Most ért véget Pécsett a TOP25, ahova ugyan idén még nem került be Szabó Laci bor, de szerintem már nem kell sokáig várni rá. Bekerült viszont három tolnai is, a Vitis Pince pinot noir-ja, illetve a szokásos, már-már hagyományos fehérbor dömping a Danubianatól. Fehér, könnyed kategóriában minden évben verhetetlennek bizonyulnak.

És véget ért a Sétatér Fesztivál is, talán idén nem csak az én érzésem volt, hogy jóval átgondoltabb, összeszedettebb, és izgalmasabb volt a kínálat. Borban, ételben, vendéglátósban is. Borban nekem külön öröm volt, hogy ha már Tolna, akkor a borvidéki borok külön standdal települtek ki, a fogyasztók nagy örömére: a kategóriában korábban nem is volt olyan egyértelmű jót találni, és ha nem figyelt az ember, csúnyán mellé tudott nyúlni.

Most viszont öröm volt látni, hogy járnak sorban az emberek a tolnai borospalackokhoz, tisztán vagy fröccsben, fehéret, rozét vagy vöröset kóstolgatva. Mert akarva-akaratlanul is elkezdődik így az ismerkedés a tolnai borokkal, és pedig ennél jobb marketing nem létezik a földön: ha te nem tudsz, nem akarsz eljönni, tessék, elhozzuk neked a borainkat, igyál, kóstolj és érezd jól magad, szerezz élményeket, és biztosak vagyunk benne, hogy vissza fogsz térni hozzánk. Na de akkor a chardonnay.

Csavarzár szisszen, már itt készüljünk fel, nem a hordóban érlelt, hanem a reduktív chardonnay-vel lesz dolgunk. Ami nem baj, bizonyítja legalább a fajta sok oldalúságát. Tiszta, egyszerű, de végső soron kedves illatok, nem túl komplexek, nem túl erőszakosak, enyhe zavar a háttérben, de még bőven a megbocsájthatóság határán belül. Ízében visszafogott, friss, fröccsözéshez belőtt savtartalom, gyümölcskosár öleli körbe. Hat pont magabiztosan.

A múltkori sillerhez hasonló, mégis különböző stílusú fuxli-val folytatjuk, ami az Eszterbauer Pincészetből került ki: a két bor összevetése jól megmutatja a fajta sokszínűségét.

A fuxli kezdeményezésről már írtunk néhány sort, most még annyival egészítenénk ki, hogy a szakmai, minőségi fékek elvileg arra hivatottak, hogy biztosítsák és megszilárdítsák a fajta elismertségét és népszerűségét.

A brand-et létrehozó csoport amolyan alulról jövő kezdeményezésként alakult a szekszárdi borvidéken belül, a tagok által alkotott szabályokkal, normákkal. A borász a brand-hez csatlakozva elfogadja a feltételeket, miszerint a közösségi megjelenés nem alanyi jogon jár, hanem a bornak át kell esnie egy minősítési bírálaton. Így előfordult már, hogy egy nem olyan sikeres tételnél nagy és kisebb borászat is inkább nem adott be a közösbe tárgyévben sillert.

Ez minimum üdvözölendő, hogy nem a borpolitikai súly alapján osztják az aranyat, hanem van végre tényleg egy független kezdeményezés, ötlet, közösség, ahol tényleg csak egy, pontosabban két dolog számít: hogy a bor jó legyen, a fogyasztó meg elégedett.

Nincs ugyanis annál elkeserítőbb, amikor a tisztelet, rosszul értelmezett megfelelési kényszer, vagy akármi miatt olyan borok is megkapják a minőséget elvileg biztosító jelképet, plecsnit, logót és nevet, amelyek minőségben elmaradnak az elvárhatótól. Egy darabig persze lehet ezzel játszani, de ahogy a borértő közönség tábora szélesedik, gyarapodik, úgy válik ez igencsak veszélyes fegyverré, ami végső soron a többiek hitelét, más borászatok szavahihetőségét is rontja.

Aztán már csak azért is üdvözölendő az ilyen együttműködés, mert felvillant valamit a rendesen megosztott borásztársadalomból, valami jelét mutatja meg annak, hogy igenis van itt együttműködés, lehet itt dolgozni a közös célért, van olyan forma, aminek megvalósulása esetén mindenki jól jár, mindenki profitál, win-win szituáció. Ráadásul történet is van benne, amit a legendákra kiéhezett közönség különösen szeret és igényel, egy korty bor mellé kézhez kap egy élményt, ami talán sokkal izgalmasabbá, ízletesebbé teszi a bort is.

Az Eszterbauer fuxli a hagyományos fajtából, kadarkából készül, a sillerek inkább könnyedebb, csalogatóbb családjába tartozik. Bontás után illatában meggy, cseresznye, nekünk egy kis rozés-szamócás jelleg is beköszön. Harsány, de abszolút pozitív érzetet keltő savanyag, jóleső, lazakortyok, jéghideg szódát kíván még magába. Hét pont egyértelműen jár neki.

Múltkoriban írtam már a Kvassay Levente zöldvelteliniéről, és még adós voltam a sauvignon blanc-nal.

Megmondom őszintén, a májusi lehűlés, meg az özönvízszerű eső elvette a kedvem, vagy nem is annyira a kedvem, csak amelyik hétvégére belőttük a bor elfogyasztását egy kerti parti kíséretében, azt pont eláztatta a májusi vihar. Pedig az utolsó pillanatig ragaszkodtunk az eredeti elképzeléshez, ki is volt készítve minden, grillsütőtől a nyugágyon át a sauvignon blanc-ig, de végül szégyenteljes futással és kapkodó bepakolással hordtunk vissza minden a fészerbe, együtt az üveg borral, ami aztán ott is felejtődött annak rendje és módja szerint az egyik takaró alatt.

Most viszont elég stabilnak mutatkozik a kánikula, és a munkahelyen is két nap már home office-ban lehetet dolgozni, mivel kisebbfajta lázadás tört ki a bedöglött, megjavítani nem tervezett klíma és az üvegház hatású iroda miatt. Persze mire a t. vezetőség észbe kapott, arra már közel és távol minden épkézláb klímaszervizes foglalt volt köbö a nyár végéig, szóval elejét véve a hőgutának és lincselésnek, délután kettőtől otthoni munkára ítélték a csapatot.

Amit nem mulasztottam el kihasználni, ritka ez a tök nyugis két óra otthon, csak csend és béke, nyugalom, madárcsicsergés és a napozáshoz szánt pokrócból kirepülő borospalack. Gyorsan bedobtam a mélyhűtőbe, hogy visszataláljon a fogyasztási hőmérsékletére. Én a sauvignon blanc-t egyébként is rendkívül szeretem, és fajélesztő ide vagy oda, méginkább kedvelem azt a vonalat, amiben a bodza, egres, de még a füves illatjegyek is hangsúlyosabban, már-már pofátlanul egyszerűen jelenjenek meg, esetleg kicsit karakánabb savakkal kísérve.

Szóval lepedő a földre, napsütés, pohár előkészítve, kis szisszenés csavaráskor, és illatban máris jön a bodza, az egres gazdagon, teli szájjal. Kis csalánnal talán. Nem túl vastag test, viszont eléggé arányos és lendületes, nem túlzó, bár kissé felbolydult szén-dioxiddal. A korty közben jönnek a gyümölcsök, a végén némi édesség az, ami csajossá teszi a bort, nem annyira az alkoholtól, mint inkább a maradékcukorral. Nyolc pontot adok érte.

(És még egy jó tanács: nem brutál annyira, de azért van benne alkohol, és hiába fröccsintem fel az első poharat követő összes többit, hát rendesen a fejembe szállt a harmadik dl. No nem rúgtam be, de a nap is megtette a hatását, így végül egy óra múlva a hűvös nappaliba vánszorgás, és délután szunyókálás lett a kóstolás vége.)

Megint egy rögzült ideám. A siller. Hogy nagyon helye van a magyar borpalettán, és bár távol álljon tőlem a nemzeti elvakultság, mégis azt kell mondanom: egy igazán magyar borral van dolgunk, és már csak emiatt is figyelnünk kell rá.

Persze az elmúlt évszázadokban, de még évtizedekben is a siller nem feltétlen a jó borok gyűjtőfogalma volt. Sőt, inkább amolyan színjelölő, hiszen a sillerhez való szőlőt vegyesen szüretelték, fehéret és vöröset együtt a puttonyba, aztán együtt is dolgozták fel őket. Az elkészült, rőtvörös bor a rozénál sötétebb, a vörösbornál haloványabb, áttetszőbb lett – ez ma is többnyire igaz. Csak ma már bortörvény szabályozza, hogy csak vörösbor szőlőből készülhet, ennélfogva a technológia is eljárás is nagymértékben változott.

Ami viszont megmaradt: a siller jó értelemben véve is ivóbor volt és ivóbor ma is, tiszta, egyszerű örömbor. Gyümölcsössége, frissessége és lendülete a rozéjé: de azért általában annál vastagabb, komolyabb, összetettebb, no nem annyira, mint egy vörösbor, de azért mégis.

Érthető módon az új szemlélet, a magyar borkészítés újjászületése nem éppen kedvező formában talált rá a sillerre. Az elmúlt három évtizedben nem is nagyon történt a fogyasztó ingerküszöbét elérő siller-kínálat. Szerencsére inkább mennyiségben, mint minőségben. Mert jó siller készült nem is egy, nagyrészt ott, ahol a borvidéki vagy családi hagyományok megkövetelték, minden borász készített méltatlanul alábecsült sillert.

S bár volt sillert népszerűsítő kezdeményezés (van verseny, van fesztivál), azért a rozé bámulatos és elképesztő berobbanásának a fogyasztói piacra olyan fénye volt, ami a sillert rendesen elhomályosította, és véleményem szerint kicsit háttérbe is szorította. Megint kellett hozzá kis idő és hozzáállás változás fejben, hogy ezt inkább előnyére fordítsák a borászok, mint hátrányként éljék meg.

És rögtön eljutottunk az elmúlt öt év egyik legígéretesebb, kedvesebb és őszintébb borászati összefogásához, ami a szekszárdi szőlőhegy közepéből nőtte ki magát. Fuxli, fuchsli, mint sillerelnevezés közkincsé tételével, közös megjelenéssel, hasonló arculattal, közös kommunikációval és ami a legfontosabb, önszabályozó minőségi vizsgával kerül piacra a szekszárdi siller. A kezdeményezéshez bármelyik szekszárdi borászat csatlakozhat, ha a saját szabályozást betartva készíti borát. (De erről majd a következő siller kapcsán.)

Márkvárt Jánosról már írtunk, most bő fél évvel később a 2013-as sillere került hozzánk, szőlőfürtre felnéző rókával a címkéjén. Csavarzár, szisszenés, szénsav, illatában gyümölcs, nekünk meggy és ribizli, ízében szőlő, fűszer és markáns savak. Semmi felesleges és zavaró erőlködés, könnyed, jóivású lazaság. Hét pont bármikor.

Szabó Laci Váralja megvan? Mert érdemes lesz rá odafigyelni a jövőben.

Csak azért is dacosan, a szar májusi idő közepén is rámegyünk egy könnyű rozéra, visszasírva a plusz 27 fokot, a napfényt, enyhe meleg szellőket, szoknyás-papucsos délutánokat. A pincészet látszólag új szereplő a borvidéki kínálatban, de érdemes lesz már most odafigyelni rá.

Én az elmúlt években isten tudja hány embernek bizonygattam hajnalig tartó viták során, hogy itt az elkövetkező években, amikor majd odamenekülnek, költöznek vállalkozó kedvű emberek, micsoda robbanás lesz a Tolnai borvidéken. Méretei, szőlőművelése alkalmas területei, adottságai alapján iszonyú adottságokkal rendelkezik, csak épp még nem vonulnak tömegével a befektetők.

A néhány nagy mellett azért már fel-felbukkannak a szemlélet- és módszerváltáson átesett kisebb borászatok, ami már csak azért izgalmas, mert most kezd (szerintem) felgyorsulni, látszódni egy borvidék újjáéledése, formálódása és megszilárdulása.

Bár az első fecskék már évekkel ezelőtt felbukkantak, talán még bőven arról az időszakról beszélhetünk, a borász népsűrűség tekintetében mindenképpen, amit majd évtized múlva reméljük hőskornak fognak nevezni.
Szabó Laciék érthető, könnyen szerethető, jellegzetes és letisztult dizájnnal, borokkal léptek ki a piacra. Mint vallja:

„Kakasunk elsőnek üdvözli a felkelő napot és utolsóként int búcsút a nappal nyugovóra térő gazdának.
Pincészetünket családunk közel két évtizedes szőlészeti múltja hívta életre Váralján, a Tolnai borvidék szívében. A Völgység napsütötte déli lankáin elhelyezkedő termőterületünkről gondos válogatással szüretelt alapanyagból készítjük borainkat. Ültetvényeink fajtaszerkezete változatos, a divatos nemzetközi és a kevésbé ismert helyi fajták egyaránt megtalálhatók. Szőlőinket korszerű technológiával és környezettudatos módon műveljük, borainkat kíméletes feldolgozás mellett készítjük. Törekszünk a fajtajelleg és a termőhelyi adottságok megjelenítésére, kihangsúlyozására. Célunk az egyediséget leginkább tükröző helyi fajtákon keresztül is bemutatni a völgységi termőtáj kitűnő adottságait.”

A rozé csavarzáras, illatából igaz visszafogottan, de barackvirág, barack köszön ki. Pinot noir és merlot házasítása, reméljük célzott szándékkal nevelve rozénak a bort. A szerényebb illatok mellé karakteres, fajtajelleges gyümölcsök és ízek köszönnek vissza, vibráló savak, szinte alig érezhető alkoholtartalom, hogy öröm magában, hát még szódával elfogyasztani! Hat pont vita nélkül.