Ritka lehetősége egy borvidéknek, ha van valamije, ami a többinek nem. Hozzáadott érték, helyzeti előny, nem a sok ugyanolyan közül kell kitörni, az egyediségért, az ingyen marketingért még csak meg sem kell erőltetni a fantáziánkat, elég lenne egyszerűen csak rendesen dolgozni.

Ennél fogva annál nehezebben érthető, miért bánnak sokan olyan mostohán Pécsett és környékén a cirfandlival, miért kezelik nyűgként, kötelezően megcsinálandó borként, ami aztán a végterméken is érződni fog. Előremutató és biztató jelek ráadásul inkább alulról, a kisebb pincészetek felől érkeznek, bár volt pozitív előrelépés a nagyoktól is, igaz, egy másik borvidékről.

De ne rohanjunk ennyire előre. Ahhoz képest, hogy lényegében tényleg, és a szó legszorosabb értelmében világkülönlegességről van szó, minimum nincs a helyén kezelve a fajta. Macerás, nyűgös, de hát csak itt terem, ráadásul nem akármilyen bort lehet belőle készíteni. Nem minden évben, de félteni sem kell azért. Még is, ma is töredéke a pécsi bortermő területeknek a cirfandlival beültetett ültetvény, ijesztően alacsony, néhány százalék csupán. Még kevesebb az, aki szüretel és jó bort is tud belőle készíteni.

Pedig beszélgessünk csak a hatvanplusz generáció tagjaival, a legtöbbjüknek Péccsel kapcsolatban beugrik a cirfandli is, legalábbis aki kóstolta, annak biztosan. Ma talán még azt sem tudják sokan, hogy egy borvidéken élnek, pedig ha valaki pécsi polgárnak, tükének tartja magát, egyenesen kötelező lenne neki a heti egy palack cirfandlit elfogyasztani. Már is nem kellene aggódni annyira a fajta fennmaradása miatt.

Lehet ez trendi, lehet ez sikk, de büszkének kellene rá lenni mindenképpen. A jelenlegi helyzet egész pontosan a vásárlói, borfogyasztói értékekre reakció, jelenség. Az meg már régóta vita tárgya, hogy melyiknek kellene ösztönöznie a másikat. Valószínűleg nem is holnap fog ez eldőlni. Pedig más borvidék, akárhol a világban, súlyos, nagyon súlyos pénzeket költ arra, hogy egyediséget, jellegzetességet, legendát, sztorit gyártson magának, hogy azonosuljon valamivel, amiről eszébe jut az embereknek.

Azért el kell mondanunk, hogy vannak itt szép dolgok már, csak éppen jó lenne még néhány pozitív példa, csak a piacra kerülő tételek közül és a teljesség igénye nélkül: a Hársék desszertbora, a Planina édes, az Eberhardt, a Radó, a Lisicza, a Matias, a Danubiana, az Ebner, és nem utolsósorban Szabó Zoli cirfandlija. (És utóbbinál jegyezzük fel a legendára gyártott legendát, a Mecsek Leve 2011-et, három pécsi borász szőlőjéből, munkájából összeálló, emlékezetes cirfandliküvét.)

Most Lisicza 2012-est kóstoltunk. Kissé melegebben a kelleténél, szóval elszámoltuk magunkat, bontás után visszazárás, és kis lehűtés következett. Leheletfinom, elegáns gyümölcsök nyílnak ki az üvegből szépen, nyugodtan. Nem harsognak, nem tolakodnak, barack, alma. Szép, arányos korty, nekem kissé magas alkohollal. Nem brutális, szelíd, hagy időt és helyet, meg teret magának. Nem fáraszt el, jól esik meginni, közben nézni a hóesést. Hat pont.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.