Csak könnyebben bontok ki egy fehérbort, mint egy vöröset, pedig nincs emögött semmi direkt szándék, egyszerűen csak igyekszem legtöbbször, vagy leginkább azt inni, ami a legjobban esik.

A Schunk Pince borait először azért kóstoltam, mert a pince Hosszúhetényben pont szembeszomszédja Szabó Zolinak. És mivel utóbbi nekem keresett, csak idő kérdése lett volna, hogy mélyebb érzékszervi elemzésnek vessem alá a Schunk-borokat, Szabó azonban megelőzött ebben: ha emlékeim nem csalnak, már az első pincelátogatások egyikén minden saját borra jutott egy ajánlás a szomszédokhoz.

Namost a családi pince persze egyfelől nézve éppenhogy mini, nem is ez adja a fő megélhetést, viszont hogy még ennek ellenére is svábos tisztaság, rend, határozottság és nagy pincékre jellemző átgondoltság uralkodik, legalább is az már dicséretre méltó. S ha még hozzáveszem azt, hogy mindezt egy jobb bortermesztő sorsa érdemes faluban, környéken, kényszerítő behatás nélkül, és nem is rossz borokkal, akkor meg tényleg le a kalappal.

Hosszúhetényben a 19. század végén több pince, több megművelt szőlőterület volt, mint Villányban (nem a borvidéken, a településen), rendes mecsekaljai községhez méltóan majd minden háznál volt szőlő, pince, ennélfogva pedig élénk borászkodás. Ehhez képest ebből mára nem sok maradt: a két három eladásra is termelő pincét leszámítva néhány háztáji szüretelőt találhatunk csak ilyenkor ősszel, viszont annál több kazánházzá, krumpliveremmé avanzsált, vagy egyszerűen csak elfelejtett pincét.

Az öregek, akiknek érzelmi kötöttsége, és valami tudatalatti, homályos küldetéstudata mindig volt a szőlőhöz, lassan kiöregednek, a fiataloknak pedig már nincs jelen az életében olyan egyértelműen, hogy szőlőt művelni kell. Nyilván nincs ez másként máshol sem, a tendenciák ugyanazok az ország más területein is, a szőlőterületek fogyatkozása egyenes arányban van a szőlőművelők elfogyásával. Tényleg ezért hatalmas tisztelet mindenkinek, aki mindezek ellenére ezekben a falvakban szőlőt művel, bort készít, akár a maga, családja, vagy szomszédjai örömére, és még nagyobb megbecsülés azoknak, akik azért egy szintlépést megreszkírozva a piacra is dolgoznak. Mert a környezet ezt lehetővé teszi, jegyezzük meg, nekem különösen az innen kikerülő fehérek azok, melyeket érdemes megjegyezni, keresni és kóstolgatni.

A Teringettét is így indul nekem, csúnya szóval egy jó kis vegyes fehérnek. Bontás után visszafogottabb, bujkálós illatok, kis gyümölcsösség jelentkezik. Ízben sincs semmi markánsan kiemelkedő, viszont tiszta, jóívású, jóérzéssel megiható borral van dolgunk, és nekünk külön öröm, hogy savakért sem kell a szomszédba menni. Hat pont érte.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.