Megint egy rögzült ideám. A siller. Hogy nagyon helye van a magyar borpalettán, és bár távol álljon tőlem a nemzeti elvakultság, mégis azt kell mondanom: egy igazán magyar borral van dolgunk, és már csak emiatt is figyelnünk kell rá.

Persze az elmúlt évszázadokban, de még évtizedekben is a siller nem feltétlen a jó borok gyűjtőfogalma volt. Sőt, inkább amolyan színjelölő, hiszen a sillerhez való szőlőt vegyesen szüretelték, fehéret és vöröset együtt a puttonyba, aztán együtt is dolgozták fel őket. Az elkészült, rőtvörös bor a rozénál sötétebb, a vörösbornál haloványabb, áttetszőbb lett – ez ma is többnyire igaz. Csak ma már bortörvény szabályozza, hogy csak vörösbor szőlőből készülhet, ennélfogva a technológia is eljárás is nagymértékben változott.

Ami viszont megmaradt: a siller jó értelemben véve is ivóbor volt és ivóbor ma is, tiszta, egyszerű örömbor. Gyümölcsössége, frissessége és lendülete a rozéjé: de azért általában annál vastagabb, komolyabb, összetettebb, no nem annyira, mint egy vörösbor, de azért mégis.

Érthető módon az új szemlélet, a magyar borkészítés újjászületése nem éppen kedvező formában talált rá a sillerre. Az elmúlt három évtizedben nem is nagyon történt a fogyasztó ingerküszöbét elérő siller-kínálat. Szerencsére inkább mennyiségben, mint minőségben. Mert jó siller készült nem is egy, nagyrészt ott, ahol a borvidéki vagy családi hagyományok megkövetelték, minden borász készített méltatlanul alábecsült sillert.

S bár volt sillert népszerűsítő kezdeményezés (van verseny, van fesztivál), azért a rozé bámulatos és elképesztő berobbanásának a fogyasztói piacra olyan fénye volt, ami a sillert rendesen elhomályosította, és véleményem szerint kicsit háttérbe is szorította. Megint kellett hozzá kis idő és hozzáállás változás fejben, hogy ezt inkább előnyére fordítsák a borászok, mint hátrányként éljék meg.

És rögtön eljutottunk az elmúlt öt év egyik legígéretesebb, kedvesebb és őszintébb borászati összefogásához, ami a szekszárdi szőlőhegy közepéből nőtte ki magát. Fuxli, fuchsli, mint sillerelnevezés közkincsé tételével, közös megjelenéssel, hasonló arculattal, közös kommunikációval és ami a legfontosabb, önszabályozó minőségi vizsgával kerül piacra a szekszárdi siller. A kezdeményezéshez bármelyik szekszárdi borászat csatlakozhat, ha a saját szabályozást betartva készíti borát. (De erről majd a következő siller kapcsán.)

Márkvárt Jánosról már írtunk, most bő fél évvel később a 2013-as sillere került hozzánk, szőlőfürtre felnéző rókával a címkéjén. Csavarzár, szisszenés, szénsav, illatában gyümölcs, nekünk meggy és ribizli, ízében szőlő, fűszer és markáns savak. Semmi felesleges és zavaró erőlködés, könnyed, jóivású lazaság. Hét pont bármikor.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.