Én tolnám

Címkék: merlot tolna vitis bonyhád

2014.05.22. 17:04

Hatalmas test, súlyos ízek, hordónyi gyümölcsök, igazi merlot nagyágyú. És ha vakon kóstolják, az utolsók között gondolnának arra, hogy a Tolnai borvidékről származik.

Az elkövetkező néhány posztban túlsúlyba fognak kerülni a tolnai borokkal foglalkozó posztok száma, van néhány restanciám magam felé, amit már törleszteni szeretnék. Szóval elsőként a Vitis Pincészet Merlot-jával kezdenék, ami már fél éve ott porosodott a bortartón, nem is tudom, miért vártam egyfolytában a megfelelő alkalomra.

Mert nem annyira ismeretlen a pincészet, mégis úgy voltam vele, hogy valami könnyed, egyszerű merlot pont jó lesz vacsorára, azonban ha nagyobb testtel akadna dolgunk, még hajlamos lenne eluralkodni a vacsorát. A gordiuszi csomót végül merlot-őrült barátnőm vágta át, aki felugrott egy esti csevejre. Neki fiksz ideálja van a merlot-kal kapcsolatban, valami homályos elköteleződés a neve miatt, hogy a fekte rigó így meg úgy, és gyümölcs, és bársony, és az egekre, évek óta hiába küzdök vele, pedig már vittem neki brettes, acetonos merlot-t is nem egyszer.

Szóval őt most fel is mentettem a  borítélés alól, de legalább nem vártam tovább feleslegesen, és megbontottuk a palackot. A Vitis Pincéről bővebben a Pécsi Borozón találunk infót. Néhány éve még ismeretlen volt, aztán az elmúlt időszakban több borversenyen is felbukkantak: hogy aranyérmekkel térjenek haza.

A pincészet tulajdonosai között találjuk Kiszler Ferencet és Schmidt Győzőt, 1997 óta építgetik a családi-baráti borbirtokot. Sokáig a szőlőművelés is nagy hangsúlyt kapott a profilban, aztán a saját borok készítése került előtérbe öt évvel ezelőtt. Akkor viszont már szélesebb szortimenttel, chardonnay, pinot noir, cabernet franc, cabernet sauvignon, merlot és syrah szőlőből készült bor.

A borászat tulajdonosai több kapcsolódási ponton is kötődnek a Danubianához, szóval a magam részéről hitelt tudok adni annak a kijelentésnek, hogy „csak olyan bort adunk a piacra, amire büszkék lehetünk”. A látszólag kényelmes üzleti helyzet pedig főként és egyelőre a fogyasztónak kedvez, mert a borok ráadásul nagyon is kedvező áron vásárolhatóak meg: beltartalmi értékeikhez képest.

És a merlot: bontás után telt, brutálisan erős, határozott, gyümölcsös, némileg főszeres-csokis illatok ömlenek a pohárból. Az illat vonja maga után a késztetést a kortyra, ahol szintén csoki, mellé kávé, és sötét bogyós erdei gyümölcsök jelentkeznek. Elegáns, arányos, kicsit határozott hordó, selymes és kerek, bársonyos. Mégsem fáraszt le, nem álmosít el, marad a játék és a beszélgetés, és ketten ki is végzünk majdnem egy teljes üveggel. Nyolc pont.

Legutóbb már körbejártam kicsit a pinot noir kérdést, most hadd hozzak fel egy ritka hollót, mely ha nem is mindig száz százalékosan, de rácáfol néhány betonszilárdnak hitt prekoncepcióra.

Hiába a kapcsolat és a régi szőlőművelés nyomai, a borvidéki besorolásból rendre kimarad Bakóca, mely egyébként egy ideig Fekete István írónak is az otthona volt. Itt alapított borászatot Házler Enikő és Pieter Leemans. (Itt olvasható velük egy régebbi anyag.)

Házler Enikő kívülről érkezett a borászvilágba, belga származású férjével előbb inkább hobbiból kezdtek el borászkodni, aztán egyre inkább komolyra fordult a dolog, nőtt a mennyiség, a kis ültetvény pedig beváltotta a hozzá fűzött reményeket.

Persze több tekintetben könnyebb lenne a működés, bár szerintem még egy ekkora mennyiségben talán előnyt is lehet kovácsolni a borvidéken kívüliségből. (Arról nem szólva ugye, hogy ez nem a minőség függvénye.)

A délvidéken ráadásul majd minden dombon volt szőlőhegy, és itt minden falunak van dombja. A svábok, sokacok, magyaroknak magától értetődő volt a bortermesztés. Ennek nyomai éppoly szembeötlőek, mint egy-egy templom, a kiskertek, présházak, pincék maradványait nem kell sokáig keresni. Maradványait, mert „a szőlő rabszolgát kíván”, és ezt az áldozatot már kevesen hozzák meg. Az idősebb generáció lassan kiöregszik, az örökösök pedig nem igazán kívánnak munkálkodni a szőlőben, ha már bevétel nincs belőle, akkor meg főleg nem, de ha a motiváció nem lenne keréktörője, az elvándorlás annál inkább. (Ha nincs polgári foglalkozás és megélhetés.)

Pedig nagy lehetőség lenne a már oly sok fórumon megénekelt szövetkezeti rendszernek, ahol a gazdák fogják a szőlőt, leadják a közösbe, és visszakapják bor formájában. Csakhát a bizalomnak teljes hiánya az, ami rendre megakasztja ezeket a kezdeményezéseket, hogy igazán kicsírázni sincs idejük.

A 2011-es pinot noir szürke címkéje ne riasszon el senkit, az egyszerűség-kétszínűség mögött nagyon is sokszínű bor rejtőzik. Beleszagolva rögtön fajtajelleges illatok tódulnak ki, méghozzá a pinot noir hűvössége, erdei gyümölcsök, óvatos hordóhasználat. Ízben teljesedik ki igazán, néhol kócos, rezgő, de szépen megnyugszik, és a korty rásimul az ember nyelvére.

Tartalma ha nem is meggyőző, játékossága, őszintesége, kacérsága annál inkább. Nem tökéletesen élére szabott, de így is megállja a helyét a magyar pinot felhozatalban, s ha még hozzávesszük az árát-termőhelyét, akkor meg főleg elismerően kell bólintanunk. Hét pont, amikor jobb formájában van.

Korai lenne még határokon átnyúló együttműködést vizionálni, pedig helyi, regionális szinten kulturális, üzleti, vagy akár civil területen nem kevés pozitív példa van gyümölcsöző horvát-magyar kapcsolatokra.

Horvátország EU-csatlakozásával megint történt egy óriási lépés afelé, hogy a (gazdasági) együttműködések jóval egyszerűbbek legyenek, átjárhatóbbak, kevesebb papírmunkával. A nyelvi korlátok leküzdhetőek, az évezreden keresztül összefonódó múlt és tradíciók pedig különböznek annyira, hogy izgalmasak és különlegesek legyenek, de megteremtsék a közös munkálkodás alapjait, az ellenérzésekkel pedig ideje végleg leszámolni és eltemetni.

Nemzeti öntudat és büszkeség ide vagy oda, azt tudni kell és kell is beismerni, hogy a horvátok a szomszédban egy nagy csomó mindent egymilliószor jobban csináltak és csinálnak nálunk. (Az autópályákat biztosan.) Meg persze sok mindent rosszabbul, de ha hozzávesszük, hogy nem is olyan régen még tényleges háború dúlt az ország területén, akkor a számla bőven feléjük húz. Nem túlságosan eltávolodva, hanem újra koncentrálva például a borvilágra elképesztő folyamatok zajlanak mindkét országban.

A magyar átlagnál mondjuk kicsivel tapasztaltabb horvát borok fogyasztójaként, vagy a horvát borvilág még mindig laikus, de azért érdeklődőbb ismerőjénél elmondhatom, hogy egy komplett, jól felépített, példamutató marketinggel és stratégiával van dolgunk, amelyek mögött már olyan borok vannak, melyre nem egy neves és elismert bortudor is felkapta a fejét. Nem kérdés, hogy a két ország külön-külön is megállja a helyét a világ bortérképén, de azért érdemes elfantáziálni azon, hogy mi lenne, ha össze is dolgoznának.

Vannak markánsan elterülő területek, stílusok, borok, fajták, de hogy csak néhány dolgot említsünk. Különösen a vörösökkel szépen szerepelhetnénk a horvátoknál, a tisztességes rozé szinte teljes mértékben hiányzik (még) a tengerpartról is, nagy mennyiségű, jó ár-érték arányú fehérekre nálunk is lenne kereslet. Bár, megjegyzem, talán nem is a közös megjelenés lenne a problémásabb, hanem a szomszéd országokban a szomszéd fogyasztása: ugyanakkor az is igaz, hogy kellő nyitottsággal ez is leküzdhető. Márpedig nyitottságban nincs hiány.

Múltkor már kóstoltunk vöröset, aztán volt fehér is, méghozzá a közkedvelt literes verzió, most az egyik olaszrizling szelekcióval folytattuk. Az aranyozott címkével megjelenő prémium grasevina több dűlő legszebb szőlőiből lett összeválogatva. Ne a könnyed, laza, fröccsözős olaszrizlinggel számoljunk, hanem a mélyebb, meszesebb, minerálisabb fajtát. Érdemes szagolgatni, próbálgatni, rétegről-rétegre fejthető le, elegáns, visszafogott, de határozott. Belekóstolva vastag, mély, szájat betöltő, mégsem fáraszt vagy nehezít, a savak és korty utáni kesernye árulkodó.  Aki ilyen olaszrizlinget tud készíteni, és nem évi néhány száz palackot, az megérdemli az elismerést. Kilenc fölött.

És ez az időjárás egy dolgot kíván meg, de azt nagyon: illatos, savas, hidegre behűtött fehérbort, lehetőleg olyat, ami szódával is példamutatóan harmonizál.

Kvassay Levente a Villányi borvidék egyik favoritja: nekünk legalábbis biztosan. A személyes elismerésünket és kötődésünket igen egyszerűen vívta ki. A családi örökségen és kötődésen túl viszonylag kívülről került bele a borkészítésbe, mégis szinte a kezdetektől, jól iható, tiszta, könnyed borokat hozott a piacra, hovatovább olyanokat, melyek nemcsak becsületére válnának a nagyobb pincéknek is, de élő tagadásai annak, hogy Villány pusztán vörösboros vidék lenne.

Kicsit rosszul is érzem magam, hogy eddig nem írtam még róla a blogon, de most igyekszem pótolni a lemaradást. Szóval örültem, amikor megláttam az új évjáratot, és rögtön be is szereztem a sauvignon blanc-t és a zöldveltelinit. Ráadásul a jóidő is a kezemre játszott ebben, hiszen így középtavasztájt egyre gyakrabbak a napsütéses, melegebb napok.

A családi pincészetet jó hét éve vette át édeasapja tragikus halála után Kvassay Levente, azóta pedig kitartó és szívós munkával építette nemcsak a családi vállalkozást, de saját szakmai tudását is: több évig borászkodott például a Bock Pincészetben. A kezdeti hagyományosabb megjelenést követte aztán a modernebb, letisztultabb címkecsalád, és a borok is egyenletesebbek, megbízhatóbbak lettek. Nem utolsó sorban pedig ár-érték arányban is figyelemre méltóak.

A zöldveltelini meg nekem különösen kényes kérdéskör szerintem, mert itt a szomszédban, Ausztriában van a legjobb példa arra, amit a fajtával kezdeni lehet. Egyrészt az a tudatosság és határozottság, amivel a fajtát megtették az ország zászlósborává, követendő példa lehetne a magyar boréletnek is, mivel a magyar fehér kiválasztása még mindig fájó hiány, pedig válogatni lehetne. (Lásd furmint vagy olaszrizling.) Itthon ráadásul azért nem annyira egyértelmű a zöldvetelini előfordulása sem, előfordulása és jellege sokszínű.

A 2013-as Kvassay inkább az osztrákosabb, populárisabb vonal, könnyed, illatos, szerethető, idén nekem mondjuk kissé még sauvignon blanc-os is, bár ez nem annyira hátrány, mint inkább előny. Csavarzár (!) bontása után jönnek a citrusok, tavaszi virágok, és nekem felbukkan még bodza és egres is, utóbbiak ízben is visszaköszönnek. Tartalmas, szép savakkal, magában vagy szódával fogyasztva is kitűnő választás, kisker árat is figyelve biztos hét pont a fajtájában.

Bitang nagy szerencséje a magyar bortermelőknek, hogy a merlot simulékony, csendes és könnyen alkalmazkodó szeretőnek bizonyult: néhány évtized alatt az egyik legelterjedtebb szőlőfaj lett az országban.

No nem mintha bármi bajunk lenne a világfajtákkal, csak éppen nem kizárólag magyar, vagy Kárpát-medencei őshonos fajták előzik meg a sorban. Nagy szerencséje viszont, hogy magára is talált, meg a borászok is jó kézzel nyúlnak hozzá, nincs az a szenvedés, mint a pinot noir-ral meg a syrah-val, és akkor a kilencvenes évek végének pofára esését a cabernet sauvignon-nal ne is említsük.

Ez persze nem garancia, hogy minden merlot szükségszerűen jó, de fajtaborként majd minden kategóriából könnyen találunk szép bort, sőt, küvékbe is előszeretettel tesznek. A merlot ráadásul az egyik legrégebben használt borszőlő, régi francia fajta, a bordeaux-i alapok egyike, több évszázadra visszavezethető a termesztése. Franciaországban, itthon negyven éve még elvétve volt fellelhető.

endszerint színben telt, erős vörös, lágy, kerek, gyümölcsökkel, hálás munka anyag. Magyarországon azért a félédesédes merlot biztosan gyilkolja a renoméját, de legalább megrögzött édesvörös fogyasztók néha tévedősből vesznek magukhoz szárazanyagot is.

Még van egy szép oldala a dolgoknak, lírai lelkeket, mint engem, mindig megfognak ezzel. Neve a feketerigó francia jelentésére vezethető vissza, valaki ezt a bogyók színével magyarázza, valaki meg azzal, hogy a madár igen szereti ezt a fajtát.

Visszakanyarodva az előző gondolatmenethez mégis azt kell mondanom, hogy a fogyasztóknak is szerencséje van, hogy jól érzi magát itt a merlot. Ugyanis őshonosság ide vagy oda, a merlot szerintem szépen hungarizálódott, szépen beilleszkedett, és szerintem nemcsak minőségben tud elismerésre méltó eredményeket produkálni, de még emellett egyediségben is.

Halmosiék kicsi szekszárdi, családi pincészet, viszonylag szűk, de tetszetős szortimenttel. Merlot-ból viszont rendszerint két félét is készítenek, a „Négykezes” a felsőbb, csúcskategóriába indul, a sima szürke címkés pedig a könnyedebb, de nem lebecsülendő körbe tartozik.

Idén öt éves, szóval ilyenkor azért már fenntartással kezelendő. Nem kéne, hogy így legyen, de a gyakorlat mégis ezt mutatja. Bontunk, töltünk. Vajas-csokoládés jegyek, érett meggy, sőt, nem tiltakozhatunk a konyakos-meggy bonbon jelző ellen sem. Vékonyabb, nem húzza le az ember száját, nem nagyágyú, de kellemes, karcsúságában is van kellem és báj. Még mindig tudja, amire szükségünk van, amit elvárunk tőle, hat pont simán.

A kód neve: 7773

Címkék: vörös villány portugieser 7773

2014.02.13. 15:38

Esendő vagyok: egy jó leltalált címkével, ötlettel, marketinggel (lásd Sauska-pötty) engem kilóra meg lehet venni. Mármint nem azt, hogy felülértékeljek, vagy megszépítsek egy bort, de arról mindenképpen, hogy ezt meg kell, meg akarom kóstolni, hogy a látvány és megjelenés mögött is van-e kemény munka.

És általában kiemelt figyelemmel kísérem az új pincék piacra lépését, így már egy ideje tervezem, hogy írok a villányi 7773-ról. Mérsékelten lelkesedünk a humoros megoldásokért, viszont ezt a névválasztást csak dicsérni tudjuk, sőt, kicsit értetlenkedünk is, hogy-hogy legalább egy küvé fantázianév esetében nem lőtte még el senki Villány irányítószámát, amikor annyira kézenfekvő lenne.

Könnyű fehér, rozé és portugieser a szortiment, mondani sem kell, hogy korlátozott anyagi lehetőségekkel piacon lábadat megvetni nem egyszerű, de annál inkább elismerésre méltó, ha sikerül. (A recept bárki számára elérhető.) A jó ötlet azért mérsékelten szépen jelenik meg a címkén, mi azért még el tudnánk képzelni, hogy jobban ki van játszva a poén. Amit a hátcímke fokoz, a felütés „A helyi menő csávó”, mármint a portugieser, egy pillanat alatt felrajzolja a bortérképre a fajtát, és nyegleség, flegmaság ide-vagy-oda, de biztos, hogy felkelti az érdeklődésed. (Végül is jöhettek volna cabernet-vel vagy merlot-val is.)

Azt meg nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a fajtára ráfér már, hogy tisztességes borok készüljenek belőle. Múlt héten egy kedves barátnő hölgyhöz nem illő káromkodását hallgattam végig, miután az óvatosságra intés ellenére kóstolás nélkül vásárolt be kartonnal egy nagynevű, elismert pincészet friss portugieseréből. Pedig nem szoktunk finnyáskodni, de mind a 12 palack ment ajándékba boroskólázó unokaöccsöknek és pörköltalapnak, mert valamivel keverve még csak-csak el lehet fogyasztani, de tisztán…és még ha hozzáveszem az árát, máris kész az örök harag, amit a hölgy még megoszt néhány ismerősével, és már ha ők nem osztják tovább, ominózus pince akkor is elvesztett mondjuk évi fix 500 ezer forintot. Na már csak ezért nem mindegy, hogy milyen bort teszünk ki a vásárlónak.

De ezt most félretéve, vacsora mellé várakozásoktól telve, de azért visszafogottan bontom ki…a csavarzárat, amiért legyünk őszinték, haj, hálásnak kell lennünk. De a lényeg: pohárban világos, éles vörös, melyet lágy lila von körbe. Illatban piros gyümölcsök, meggy, nekünk kis hűvösség, ízben pedig könnyed, torkon lecsúszós. Kis diszharmónia, kis őszinteségnek is beillő ziláltság. Nem tökéletes, nem a legcsillogóbb: de a maga nemében szerethető. Öt pont.

Bármikor rozé

Címkék: villány rozé siklós riczu-stier

2014.02.06. 14:45

Elmondom mivel lehet a legjobban felvenni a harcot a hideg és a tél ellen: egy jó kis rozéval kell behívni a tavaszt és az olvadást. A minden évjáratában sokszor, ha nem is mindig kiemelkedő, de akkor is elég jó minőséget adó Riczu-Stier rozé 2013-at kóstoltuk.

A Riczu borokba én még kezdő borívóként szerettem bele, és azt kell mondjam, hogy a mai napig elkísértek, vagy én ittam őket hűségesen. Tiszta, egyszerű, jó ívású, gyümölcsös borok, örömborok, amelyeket nem kell magyarázni. Ha valaki ismeri netalántán személyesen is Riczu Tamást, akkor tudja, hogy neki nem is menne másként. Semmi varázslat, semmi legenda, vagy nagyképűség, hanem munkaként felfogott borkészítés: a szó legjobb értelmében, már a szőlőtől kezdve.

És semmi nagyképűsködés, felesleges hőbörgés: volt a gyönyörű, a borvidék legjobb fehérborainak sorába magának helyet kivívó olaszrizling. Virágos, fajtajelleges, olyan szép, de határozott savakkal, amelyeket a Balaton környékén is megirigyeltek volna. Hovatovább élő gúnyjele volt a sok alkoholtúlsúlyos, nehéz, esetleg barrik hordóban agyoncsapott, döglődő fehérnek. Mert ezek szerint lehet itt ilyet is készíteni, hiába a dél, a meleg, a satöbbi.

Aztán nem kell elhallgatni a portugiesert sem, gyümölcsös, bár szerintem már nem annyira a hagyományos, de inkább modern megjelenése a tradicionális fajtának. Megbontottad, nem lepődtél meg, hogy mi várt rád a palackban, talán csak azon, hogy lám, ez is jó, aztán megittál egy pohárral, majd még eggyel, és még eggyel. Nem volt sok féle bor, nem volt brutál széles szortiment, de az a néhány tétel rendre hozta azt, amit a vásárlók elvártak tőle. És akkor nem szóltunk az árakról: azzal kapcsolatban aztán szó nem érhette a házat.
És talán ebből a hármasból mindig kicsit jobban kiemelkedett a rozé. Magában vagy szódával, keveset, vagy sokat, de mindig hidegen. A remek rozét többek között a savjai tették azzá, ami: bátor, merész és karakán. Gyengébb, vagy inkább a magas minőségtől eltérő évjárataiban is maximum nem túl izgalmas volt.

Aztán néhány éve jött a nagy váltás, Riczu-Stier új név, több pénz, beruházás, nagy borok. Én, és szerintem ezzel nem voltam egyedül meg néztem és aggódtam, hogy mi lesz. Bevallom, nem úgy gondolkodtam, hogy dejó, akkor most már szép, nagy borokat is kóstolhatunk, hanem valami kis árulást szimatoltam, a zajosabb sikerért elfordulást tőlünk, egyszerűbb fogyasztóktól. Mára azért kiderült, mennyire felesleges volt a hiszti. Az alapborok megtartották stabil minőségüket, a nagy borok pedig komoly, nagyon komoly vetélytársai lettek a borvidék keleti végén csoportosuló nagyvörösöknek: ráadásul jóval kedvezőbb áron.

Bontás után rozéhoz nem megszokott, bár nem kellemetlen illatok jönnek. Vakon simán sauvignon blanc-t kiáltanánk, olyan bodza és zöld jön belőle, hogy alig hagyja a gyümölcsöket kiköszönni. Kortyban gyümölcsök, lendület, savak. Karakter. Szerettem. Szódával is. Hetes pont.

Ritka lehetősége egy borvidéknek, ha van valamije, ami a többinek nem. Hozzáadott érték, helyzeti előny, nem a sok ugyanolyan közül kell kitörni, az egyediségért, az ingyen marketingért még csak meg sem kell erőltetni a fantáziánkat, elég lenne egyszerűen csak rendesen dolgozni.

Ennél fogva annál nehezebben érthető, miért bánnak sokan olyan mostohán Pécsett és környékén a cirfandlival, miért kezelik nyűgként, kötelezően megcsinálandó borként, ami aztán a végterméken is érződni fog. Előremutató és biztató jelek ráadásul inkább alulról, a kisebb pincészetek felől érkeznek, bár volt pozitív előrelépés a nagyoktól is, igaz, egy másik borvidékről.

De ne rohanjunk ennyire előre. Ahhoz képest, hogy lényegében tényleg, és a szó legszorosabb értelmében világkülönlegességről van szó, minimum nincs a helyén kezelve a fajta. Macerás, nyűgös, de hát csak itt terem, ráadásul nem akármilyen bort lehet belőle készíteni. Nem minden évben, de félteni sem kell azért. Még is, ma is töredéke a pécsi bortermő területeknek a cirfandlival beültetett ültetvény, ijesztően alacsony, néhány százalék csupán. Még kevesebb az, aki szüretel és jó bort is tud belőle készíteni.

Pedig beszélgessünk csak a hatvanplusz generáció tagjaival, a legtöbbjüknek Péccsel kapcsolatban beugrik a cirfandli is, legalábbis aki kóstolta, annak biztosan. Ma talán még azt sem tudják sokan, hogy egy borvidéken élnek, pedig ha valaki pécsi polgárnak, tükének tartja magát, egyenesen kötelező lenne neki a heti egy palack cirfandlit elfogyasztani. Már is nem kellene aggódni annyira a fajta fennmaradása miatt.

Lehet ez trendi, lehet ez sikk, de büszkének kellene rá lenni mindenképpen. A jelenlegi helyzet egész pontosan a vásárlói, borfogyasztói értékekre reakció, jelenség. Az meg már régóta vita tárgya, hogy melyiknek kellene ösztönöznie a másikat. Valószínűleg nem is holnap fog ez eldőlni. Pedig más borvidék, akárhol a világban, súlyos, nagyon súlyos pénzeket költ arra, hogy egyediséget, jellegzetességet, legendát, sztorit gyártson magának, hogy azonosuljon valamivel, amiről eszébe jut az embereknek.

Azért el kell mondanunk, hogy vannak itt szép dolgok már, csak éppen jó lenne még néhány pozitív példa, csak a piacra kerülő tételek közül és a teljesség igénye nélkül: a Hársék desszertbora, a Planina édes, az Eberhardt, a Radó, a Lisicza, a Matias, a Danubiana, az Ebner, és nem utolsósorban Szabó Zoli cirfandlija. (És utóbbinál jegyezzük fel a legendára gyártott legendát, a Mecsek Leve 2011-et, három pécsi borász szőlőjéből, munkájából összeálló, emlékezetes cirfandliküvét.)

Most Lisicza 2012-est kóstoltunk. Kissé melegebben a kelleténél, szóval elszámoltuk magunkat, bontás után visszazárás, és kis lehűtés következett. Leheletfinom, elegáns gyümölcsök nyílnak ki az üvegből szépen, nyugodtan. Nem harsognak, nem tolakodnak, barack, alma. Szép, arányos korty, nekem kissé magas alkohollal. Nem brutális, szelíd, hagy időt és helyet, meg teret magának. Nem fáraszt el, jól esik meginni, közben nézni a hóesést. Hat pont.

Elmondom én, miért húzom sokszor a számat, ha öt-hat évesnél öregebb borral találkozom. Mert nagyon ritkán tudom, hogy mire számíthatok. Inkább konkrét pincészetek konkrét borainak konkrét évjáratából választhatok csak közel bizonyosan, ezért is fontos, hogy megbízható tesztek kerüljenek ki a borokról: ne csak a piacra kerülésükkor, hanem később is.

Idős bort venni rizikó. Egyrészt biztos, hogy drágább is: a sejthetően nagyobb beltartalmi értéken túl azért is költségesebb az idősebb bor, mert a borásznak, borkészítőnek addig bent állt a pénze. Hosszú-hosszú évekig nem a bankban kamatozott, hanem a pincében állt egy helyben, szóval az idő mellett még a tárolást is meg kellett előlegeznie. 

Másik nagy rizikó, ha nem fiatalon vettük meg és tároltuk évekig (ami pedig a legjobb befektetés, hiszen jóval olcsóbban juthatunk hozzá), hogy hogyan tárolta a kereskedő. Borászatban, vinotékában jó eséllyel megfelelő körülmények között és fektetve. Nagyáruházban már nem biztos. Valószínűleg akkor figyelmet nem fordítottak mondjuk arra, hogy egyenként fektessék a palackokat, én legalábbis találkoztam már kitikkadt, csontszáraz dugóval, és szétoxidált borral.

Aztán ott van egy szomorú jelenség. Ma Magyarországon nem elég önálló biztosíték sem a borász, sem a pincészet, sem a fajta, sem az évjárat ahhoz, hogy az a bor, aminek jónak kellene lennie, jó is. Ehhez biztos, hogy az átlagnál megbízhatóbb információkra, saját, vagy ismerősi kóstolási élményekre és tapasztalatokra van szükség. A magyar borok nagy része (tisztelet a kivételnek), és ez alól a nagyobb potenciált sejtető, hosszabb távra szánt vörösek sem kivételek, gyors eladásra, értékesítésre vannak szánva - eszerint is készülnek.

Ráadásul az sem ritka, hogy már az alapanyagnál sem történnek meg azok a szükséges kitételek, amelyek biztosítanák, hogy a szőlőből hosszú távon át élvezetes bor legyen. Nem mondjuk ezzel azt, hogy le kellene becsülni az öregedő borokat: a magunk részéről külön vonzódunk is a szépen, elegánsan korosodó tételekért. Inkább akkor húzzuk a szánkat, ha a nagy becsben tartott, esetleg alkalomra súlyos-súlyos ezresekért megvásárolt mondjuk cabernet vagy bordeaux-i házasítás, mondjuk még nincs hatéves, de már szinte barnára színeződött, széttöredezett, és élvezhetetlen. Sajnos nem kevés ilyen élményünk volt, igaz, ritkán csak a saját kontókra.

Müller János borait mi azért szeretjük, mert őszinték és villányiak, mindkettő a szó tiszta, hagyományos és szerethető értelmében. Egyszerre jelenik meg bennük modernitás, tradíció. Nem mindig tökéletesek, néha kilóg kicsit ez-az, de általában mind jóívású, tiszta, lélekre ható. Azért ha nem is engedékenységgel, de óvatossággal nyitottuk a 2007-es cabernet sauvignont. Érett, de nem túlérett, már-már hűs illatok jönnek, és a sauvignon-ok egy részére jellemző paprikásság. Kortyban a gyümölcsök kicsit visszaszorultak, helyükre összetettebb ízek kerültek. Gyanítjuk, hogy fiatalabb korábban is nem csúcsversenyzőnek szánták. A mezőnyében azonban korrekten teljesít még mindig. Hat pont szerintem.

Olyan fehérborokat csinálnak akkor mennyiségben tőlünk nem messze délre, hogy az felér egy totális hadüzenettel. Látható reagálás erre még nem történt, mondjuk a magyar borozók sem rohannak grasevináért a TomMarketbe. Még.

Mi azért előkóstoltunk már a múltkor, és azt hiszem, hogy elkötelezett rajongók is vagyunk, legalábbis rendesen kivesszük a részünket az egy főre eső Magyarországon fogyasztott horvát borok eltüntetéséből. Egyébként a Belje látványos és magyar (nemalföldi) borvidéki szemmel nézve hatalmas olaszrizling, de úgy általában fehérszőlő területekkel rendelkezik, mégis, nekem mindig az a benyomásom, hogy amolyan szükséges alapként, belépőként, kötelező elemként lenne kezelve. Hogy jó-jó, mi is ezt isszuk szívesen, és kifordulna a világ a négy sarkából, ha nem lenne minden évben franyó minőségben, de. De a vörösbor…

És megint itt vagyunk a sok-sok érdemtelen vitánál, kakaskodásnál, hogy a fehérbor mégsem egyenértékű a vörössel, mert lehet akármilyen csodálatos, a vörös azért mégiscsak vörös. Lehet, hogy én húzom csak rá kicsit a női emancipációra, de azért vélek hasonlóságot felfedezni a probléma velejében: fehér és vörös, nő és férfi között.

Volt szerencsém néhány kísérletet meg kóstolni ezekből a vörös-próbálkozásokból, és ezek enyhén szólva is, khm, hullámzó minőséget mutattak. És akkor finom voltam. Ez persze többek között Villány fényét emeli, legalábbis vörösök terén, mely terület borkészítőire lentről mint félistenekre néznek fel, és találgatják gyönyörű boraiknak a titkát. Tehát inkább tapogatózások, lépegetések voltak eddig, próbálgatva a talajt, fajtákat, átütő siker azonban nemigen jelentkezett, s talán nagyobb büszkeséggel jelentkeztek jobb esetben is középszerű vörösökkel, mint világraszóló fehérekkel.

Most úgy tűnik, valami mégis történt. Pedig nagyon problémás fajtához nyúltak a Beljénél, a pinot noirt még mindig legalább annyi vita övezi, mint a syrah-t, s még mindig elég sokan vannak, akik kétségbe vonják a fajta létjogosultságát Magyarországon. De legalábbis itt a délvidéken. Hiába világfajta, ismertebb és nagy borok belőle hűvösebb éghajlatról kerültek ki, és való igaz, hogy a meleget nehezebben viseli, művelési módjára, készítésére máshogy kell figyelni. Mondja az egyik fél. Teljesen jól érzi magát, képes nagy bort adni, ez még nem melegebb éghajlat neki. Mondják mások. Tény, hogy a déli részekről én kóstoltam már több gyönyörű pinot-t, de északi területekről is sok katasztrofálist.

Ez a pinot crni fejvakargatásra késztet minket. Ha polkorrekt akarok lenni, akkor azt mondom érdekes. Talán izgalmas. Nem egyszerű az biztos, borszerető embereknek majdnem kötelező, biztos, kipróbált ízekre utazó fogyasztók inkább mást válasszanak. Illatban nem feltétlenül fajtajelleges illatok, de érlelt gyümölcsök jelentkeznek meglepő koncentráltságban. Telt, harsogó, lendületes. Szájban egységesként viselkedik, kissé tolakodó, idővel megszelídül. Kis alkoholédesség a torokban, de ez nem is csoda, a nagyobb savtartalom menti meg az aránytalanságtól. Nyolc pont. Nem az olcsóbb kategória, de ár-értékben rendben van nagyon.

süti beállítások módosítása