Most régmúlt időkről emlékezem, kedves boros barátunkkal közös kóstolásokat, közös kóstolási jegyzeteket elevenítek fel.

Mondják az okosok, hogy a tokaji borok mellett egyedül a bikavér rúg még labdába, ha a magyar borok nemzetközi hírneve kerül szóba. Kár, hogy ez a hírnév eléggé kétes értékű, hiszen kialakításában komoly szerepet játszottak az Egervin klasszikus, bikafejjel ékesített, ismeretlen eredetű, de legalábbis (bizonyosan és) tragikusan szar minőségű lőréi.

Ez a negatív, ámde rendkívül hatékony termékmarketing a mai napig komolyan érezteti a hatását, nem egy külföldi ismerősöm máig erre hivatkozik, ezt kéri (jogosan) számon rajtam, ha szóba kerül a bikavér. Nehéz és hosszú folyamat egy ilyen megtépázott hírnév helyreállítása, de szerencsére mind Egerben, mind Szekszárdon nagyszámú termelő gondolja úgy, hogy komolyan kell foglalkozni a kérdéssel, sok és sokféle szép bikavér kerül ki minden évben a pincékből.

De körül tudja-e nekem írni pár mondatban bárki is, hogy milyen is egy szekszárdi vagy egy egri bikavér? Szinte biztos vagyok benne, hogy nem. Mindkét borvidéken alkottak eredetvédelmi rendszert, de valahogy mégsem tűnik úgy, hogy egy irányba, valamely jól megfogható stílus felé indultak volna el a termelők. Azazhogy: mindenki a saját maga által helyesnek gondolt irányba indult, és még arra is csak néhányan voltak képesek, hogy hátranézzenek, követi-e egyáltalán valaki?

Márpedig ilyen márkaneveknél fontos az egységes kép, a megfoghatóság kialakítása. Ez nem egyszerűsítést vagy minőségi kompromisszumokat jelent, de kicsit félre kellene tenni az egyéni érdekeket, gondolatokat, és együtt, közösségben gondolkodni (ja, ez általában úgyis jól megy nekünk). Csak így tudná hitelesen sugározni mindkét borvidék a saját bikavér képét, és válhatna igazán és valójában népszerű borrá széles körben (akár külföldön is) újra.

Az én fejemben tanyázó hipotézis szerint a bikavér valamikor a vegyes ültetvényekről egybe szüretelt fajták (néha fehérek is) sokszínűségének, eltérő érési idejének, karakterének, sav- vagy éppen tannintartalmának köszönhette népszerűségét, borának izgalmát. Tüzes, de kedves bor volt ez, viszont bizonyosan könnyedén kellett, hogy csússzon, lévén nagy szerelmeket, nagy elméket vagy éppen felhőtlen mulatságokat táplált. Túlzóan nagy test vagy bordeaux-i fajták nagy aránya kizárva, alkoholja az ivóborénál magasabb, de azért még mindig konszolidált. Nem a mindennapok itala volt, de nem is csak a legfelsőbb társadalmi rétegek kiváltsága. Az adott keretek között gondtalanul, viszonylagos jólétben élő polgári családhoz tudnám hasonlítani.

Ma a legtöbb borász a csúcsborok szűk rétegébe pozícionálják a saját bikájukat, ebből következően pedig azonnal és gondolkodás nélkül a bordeaux-i fajtákra építik a házasításukat, egészen csipetnyi kötelezően előírt kárpát-medencei fajtával fűszerezve. (Nyilván drágábban lehet.) Nekem ezek a tételek csak egy újabb „nagy” házasítást jelentenek a pince szortimentjében, pláne, ha még jó erőteljes újfahordós érlelést is kapnak. Semmi különleges, semmi egyedi nincsen bennük mint bor, ennek ellenére persze lehetnek nagyszerűek, de maximum a címkét elolvasva asszociálhatunk bikavérre. Azért egyre többen gondolják másképpen, és építkeznek a hagyományos fajtáinkkal a bikavér készítésekor. Hozzám ezek állnak igazán közel, ezekben érzem azt a különlegességet, amit egy bikavérnek nyújtania kellene a fogyasztónak.

A legutóbb dugóhúzómra akadt ilyen tétel Szekszárdról érkezett, Németh János Pincéjéből. 2009-es Sygno Bikavérének gerincét a kékfrankos adja (egyik bikavéres borvidéken sem szabadna ennek máshogy lennie), sorban utána a kadarka és a zweigelt következik, kiegészítő fajtaként pedig syrah és cabernet franc került még bele. Ezek az arányok már csak a címkén olvasva is nagyon a kedvemre vannak, de természetesen nem jelentik automatikusan azt, hogy a bor is ízleni fog. A pohárba töltve nagyon kellemes, erőteljesen rubinba hajló színek köszöntenek. Elsőre szippantva a nagyon intenzív fűszeresség tűnik fel, legerősebben talán a bors és a szegfűszeg. Szerencsére a levegőn még több réteget lehet róla lefejteni, a fűszerek egy nagy adag erdei feketebogyós kíséretet kapnak, nagyon szép fahordós jegyekkel.

Szájban lágy tanninok és virgonc savak jellemzik, ezek elsőre talán soknak hathatnak, de ha rá tud állni a szánk erre a friss, lendületes íz világra, akkor le sem tudjuk majd tenni a poharat. Nagyon jók az arányai, izgalmas, összetett ízeit megint a fűszerek és a feketebogyósok játéka határozza meg. Lecsengése a közepesnél picivel hosszabb, teste tartalmas, de mégis könnyed, az alkohol tizennégy egységnyi, de szerencsére nem lóg ki. Pont annyira komoly, amennyire egy bikavérhez illik, de azért nem kell ünneplőbe öltöznünk a palack megbontásakor. Nagyon jól eltalált, egyedi, izgalmas bikavér, vaskos nyolc pontot érdemel.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.