Amilyen lassan vánszorgónak érzem az őszi hónapokat, november végére annyira gyorsul fel számomra az idő. Részben polgári foglalkozásom miatt, ez az időszak mindig plusz munkát, túlórákat jelent, amit mégis valamilyen perverz módon még élvezek is. Másrészt a kiterjedt családnak, meg az én családcentrikusságomnak köszönhetően igyekszem mindenkinek legalább valami apróságot beszerezni karácsonyra. Többek között úgy, hogy még a karácsonyi roham előtt el-elmegyek egy dologért.

Tehát van ez a néhány nyugodt, kint hideg-bent meleg este. Ez az időszak nálam rendszerint erős depresszióval indul, mert korai ébredő lévén még sötétben kelek, és már sötétben érek haza, talán ebédszünetben látom csak a napot. (Már ha nem takarja vastag felhőtakaró az eget éppen.) Néhány éve azonban inkább a nyakán ragadom meg a problémát, jelen esetben az üveget. No jó, párom és családom így első hallásra morgott valamit alkoholproblémákról, de hát legyünk őszinték: napi egy-két pohár (tehát egy-két deci) bor elfogyasztása inkább használ, mint árt, inkább gyógyszer. (Tudom, nagyobb mennyiségben meg orvosság.)

Nem minden este kortyolok, viszont nem mindig társaságban, rendes vissza-dugózót (merő lustaságból) még nem szereztem be, tehát ilyenkor olyan borokat részesítek előnyben, amelyek három-négy napig is kibírják visszadugózva, a hűtőben. Tehát igen, nem annyira fehéreket, inkább vöröseket, akik sikerrel veszik fel a küzdelmet az oxidációval. (Egyébként mindenkit arra bíztatok, szerezzen be otthon használatra rendes visszazárót.)

Az eredmény: könnyebb ellazulás, nyugalom, árad a csíí, meg flow, szóval nálam ez abszolút pozitív hatással zárult. Könnyebben kirázódok a letargiából, jobban alszom, és sorolhatnám. Most az egyik ilyen pozitív élmény Szekszárdról jött a kategóriába.

Bevallom őszintén, Márkvárt bort még nem ittam (vagy nem emlékszem), látni láttam, de valahogy mindig elmaradt, hogy közelebbi ismertségbe kerüljünk.

„A Márkvárt Családi Pincészetet a régi családi hagyományú szőlőtermesztésre és borkészítésre épülve, apáról-fiúra szállva alapítottuk újjá 1996-ban. Jelenleg 10 hektár szőlőtermő-területen gazdálkodunk. Ültetvényeink a Szekszárd történelmi borvidék legkiválóbb dűlőiben vannak: Baranya-völgy, Faluhely, Cinka, Bödő, Bakta, Őcsényi-hegy. Kizárólag saját termésünk feldolgozásával állítjuk elő minőségi, egyedi ízvilágú borainkat.”

Szól a honlapon a szűkszavú bemutatkozás. Szekszárdi barátunktól már bővebb tájékoztatást kapunk, inkább tradicionális elveket valló, de modern módon borászkodó borásszal van dolgunk, akinek volt már egy-egy kiugró és emlékezetes tétele. (Sőt, a szekszárdi boréletben kedvelt és emlegetett személyiség párosul mellé, akihez érdemes személyesen ellátogatni.)

2011-es Kékfrankost bontottam, tömény meggy csapta meg az orromat. Tisztán, jól felismerhetően, határozottan, lehetne boriskolába vinni gyakoroltatni az illat megismerést. Szájban rögtön jelentkezik jellegzetes savkarakter, ízben szintén kékfrankos iskolapélda jelentkezik, mellette talán ribizlis jelleg. A tannint alaposan kordában tartja a savgerinc. Második, harmadik nap szépen tartotta magát, bár utóbbira nem sok maradt a palackban. Hét pont.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.