Korai lenne még határokon átnyúló együttműködést vizionálni, pedig helyi, regionális szinten kulturális, üzleti, vagy akár civil területen nem kevés pozitív példa van gyümölcsöző horvát-magyar kapcsolatokra.

Horvátország EU-csatlakozásával megint történt egy óriási lépés afelé, hogy a (gazdasági) együttműködések jóval egyszerűbbek legyenek, átjárhatóbbak, kevesebb papírmunkával. A nyelvi korlátok leküzdhetőek, az évezreden keresztül összefonódó múlt és tradíciók pedig különböznek annyira, hogy izgalmasak és különlegesek legyenek, de megteremtsék a közös munkálkodás alapjait, az ellenérzésekkel pedig ideje végleg leszámolni és eltemetni.

Nemzeti öntudat és büszkeség ide vagy oda, azt tudni kell és kell is beismerni, hogy a horvátok a szomszédban egy nagy csomó mindent egymilliószor jobban csináltak és csinálnak nálunk. (Az autópályákat biztosan.) Meg persze sok mindent rosszabbul, de ha hozzávesszük, hogy nem is olyan régen még tényleges háború dúlt az ország területén, akkor a számla bőven feléjük húz. Nem túlságosan eltávolodva, hanem újra koncentrálva például a borvilágra elképesztő folyamatok zajlanak mindkét országban.

A magyar átlagnál mondjuk kicsivel tapasztaltabb horvát borok fogyasztójaként, vagy a horvát borvilág még mindig laikus, de azért érdeklődőbb ismerőjénél elmondhatom, hogy egy komplett, jól felépített, példamutató marketinggel és stratégiával van dolgunk, amelyek mögött már olyan borok vannak, melyre nem egy neves és elismert bortudor is felkapta a fejét. Nem kérdés, hogy a két ország külön-külön is megállja a helyét a világ bortérképén, de azért érdemes elfantáziálni azon, hogy mi lenne, ha össze is dolgoznának.

Vannak markánsan elterülő területek, stílusok, borok, fajták, de hogy csak néhány dolgot említsünk. Különösen a vörösökkel szépen szerepelhetnénk a horvátoknál, a tisztességes rozé szinte teljes mértékben hiányzik (még) a tengerpartról is, nagy mennyiségű, jó ár-érték arányú fehérekre nálunk is lenne kereslet. Bár, megjegyzem, talán nem is a közös megjelenés lenne a problémásabb, hanem a szomszéd országokban a szomszéd fogyasztása: ugyanakkor az is igaz, hogy kellő nyitottsággal ez is leküzdhető. Márpedig nyitottságban nincs hiány.

Múltkor már kóstoltunk vöröset, aztán volt fehér is, méghozzá a közkedvelt literes verzió, most az egyik olaszrizling szelekcióval folytattuk. Az aranyozott címkével megjelenő prémium grasevina több dűlő legszebb szőlőiből lett összeválogatva. Ne a könnyed, laza, fröccsözős olaszrizlinggel számoljunk, hanem a mélyebb, meszesebb, minerálisabb fajtát. Érdemes szagolgatni, próbálgatni, rétegről-rétegre fejthető le, elegáns, visszafogott, de határozott. Belekóstolva vastag, mély, szájat betöltő, mégsem fáraszt vagy nehezít, a savak és korty utáni kesernye árulkodó.  Aki ilyen olaszrizlinget tud készíteni, és nem évi néhány száz palackot, az megérdemli az elismerést. Kilenc fölött.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.