És akkor kezdjük az évet valami frissel, valami lendületessel, valami tisztával. Egy 2013-as rozéval, egy különösen fosszar munkanap végén, a hosszú téli szabadságról való döcögős visszatérést más már úgysem mentheti meg.

Nem mintha az alkohol bármi problémára megoldást és vigaszt jelentene, de akkor is, néha más nem segít, ki kell lépni a mókuskerékből, megtörni a bűvös varázst, az átkot, a szomorúságot, és leülni egy, kettő, három pohár borral, megnyugtatni a háborgó szívet és elmét. És tényleg működik, mintha a bor megnyomna egy láthatatlan gombot, megolajozná a fogaskerekeket, beindítaná a gépet.

Talán ez még nem a kezdődő alkoholizmus jele (haha), bár a család részéről már kaptam néhány erre vonatkozó, inkább csípősnek mondható megjegyzést. Bár ez szerintem elvi vita, én hiszek abban, hogy egye-igya csak meg az ember azt, ami jól esik. Persze ésszel és mértékkel, de egy két deciliter bor/nap közel sem az, hogy reggeli előtt beüt valaki egy felest a kisboltban.

Egyébiránt régen január elseje volt a nagy ünnepségek ideje, míg ma megfáradtan próbálunk életet lehelni magunkba egy tál lencsével, az ókori Rómában január elseje volt a kicsapongás ideje. Sokáig, a 16. századig pedig Magyarországon december 25-én kezdődött az új év, Gergely pápa naptárával került január 1-re az évkezdet. (Bár több forrás szerint hosszú évtizedek kellettek ahhoz, hogy ez mindenhol rögzüljön.)

„Újév napjához az egykori karácsony évkezdő hagyományaiból is számos hiedelem és szokás kapcsolódott. Mint karácsony napjának reggelén, első látogatóként a fiúgyermeket várták. Az újévi ebéd ételeihez gyakran fűződtek bőségvarázsló hiedelmek. Több szerelmi jósló, időjósló eljárás is szokásos volt e napon. Az újévi szerencsekívánás szokását napjainkig a gyermekek újévi köszöntői őrzik. Bukovinában 10–12 éves gyermekek jártak köszönteni, s amikor azt mondták, hogy „adjon Isten ez évben termést”, a zsebükből 20–30 szem búzát markoltak, s azt a földre szórták.” Forrás.

A Tüske Pincéről szóltunk már, és szerencsére most sem írhatunk mást, mint hogy kiugró rozéval van dolgunk. Előre szólok, hét-nyolc pontos rozé ez, példaértékű a fajtájában. Kékfrankos-merlot házasítás, nem annyira visszafogott, mint elegáns, kidolgozott, és csalogató illatokkal köszönt a palack bontás után. Az ízek határozottak, de van önmérsékletük is, nem ahrsogóak, nem zavaróak. Gyümölcskosár, gyümölcsdömping, kis vajasság, karakán savak. Jó inni.

Amit kislányként imádtam és legjobban vártam a szilveszterben, az egy fiatalkori baklövés után felnőttként is mumus maradt. Pezsgőt ritkán iszom, bár tudom, hogy ez inkább csak fejben való tagadás. Mert van néhány olyan tétel, ami a csoda csodája, de hogy nehogy érdemtelenül ítéltessék meg, inkább borként gondolok arra is.

A kategória határairól már a múltkor ejtettünk néhány szót, de persze érdemes érzékszervileg is megvizsgálni azt, hogy mit jelent a céókettő a borban. Tehát annyi említett hátrányom van, amit viszont csak saját magamnak, saját mohóságomnak köszönhetek. Fogalmazzunk úgy, hogy én a pezsgővel (méghozzá nagyon rossz édessel) tapasztaltam meg, hogy mi az alkohol feldolgozásának a határa a női szervezetben. Az én határom (némi szégyennel vegyes büszkességel bár, de) messzebb volt, mint a sorstárs barátnőké, úgy négy pohárral, amit lelkiismeretesen ki is kísérleteztem.

Az empirikus módszerekkel zajló kutatásomnak pozitív eredménye volt az, hogy egy életre megtanultam, mennyi az annyi, és mi az a vonal, ami felelőtlenség lenne átlépni. (Egy nőnek meg minimum illetlenség.) A viszonylag olcsó lecke negatív hátulütője viszont az volt, hogy erőteljes viszolygás alakult ki bennem a pezsgő és pezsgő iránt, amit azért mára sikerült említett módon visszafogni. Nagy kő esett le a szívemről, amikor hosszú-hosszú évek után pezsgőhöz nyúlva nyomát sem találtam az édeskés-heyhó szőlőlé íznek, helyette csak a nyers pezsgők utánozhatatlan zamata fogadott.

Azért idén szilveszterre aztán mégsem bíztam a véletlenre, inkább gyöngyöző borral koccintottam a párommal szilveszterkor: és el is fogyasztottunk egy egész palackkal. A Vinatus viszonylag fiatal pince Villányban, 2006-ban a Kisharsányhoz tartozó Bocor-dűlő domboldalain telepített szőlőt 8 hektáron. Kovács László szegedi vállalkozó által vezetett pincében az első szüretre 2009 őszén került sor. A tárolást komoly hordószelektálás előzte meg: a mecseki és zempléni tölgyfákból készült hordókat 3 évig természetes úton szárították, így jöttek létre a barrique hordók. A hosszú-élettartamú borok nem a megszokott villányi könnyedséget nyújtják, amit a versenyeken elért sikerek és bormagazinokban megjelent cikkek is bizonyítanak. (Forrás: vinatus.hu)

A 2012-es gyöngyöző rozéjuk azért nem ez a nehéz kategória. Bár már korban kezd kiöregedni, még élvezhetően tartotta magát. Bontás után öblös, málnás, epres illatok jönnek ki töményen. Kóstoláskor lendületes co2-t találunk, de nem kell félteni, illik a bor jellegéhez, de az illatjegyek aztán szépen visszaköszönnek innen is. Ötpont.

Nagy bort nem bontok karácsonyra: hiába a szépérzet, elég volt öt-hat éven át minden alkalommal bekómázni már egy pohárkától. Egy ideje tehát friss, gyümölcsös, lehetőleg (felkészülve az ünnepi zabálásokra) savasabb tételeket választok magunknak.

Szentestére a mecseknádasdi Hetényi Pince borával készültem (róluk már volt szó korábban) egyrészt halászlé, másrészt a rácponty mellé: a kadarka általában bónusz bor, azaz jól társítható mindenféle étel mellé, ráadásul többnyire könnyed, jóívású örömbor. És igen, hal mellé nem csak fehéret illik és kell fogyasztani, főleg a mi halászlevünk és rácpontyunk olyan, hogy megköveteli a jóívású vörösek, jelenesetben a kadarka kondícióit.

Apropó hal. Halat enni nagyon jó dolog lenne, és bár javuló tendencia látszik, még mindig ijesztően alacsony a magyar átlag, és annak a kevésnek is nagyrésze ilyenkor karácsonykor ugrik meg. Pedig a hal nagyon jó fehérje forrás, tele ajánlott alkotóelemmel és vitaminnal. A friss hal az élő szervezetre szinte csak jó hatást gyakorol.
Ha halat eszünk, sok zsírban oldódó vitamint tudunk bevinni, a jótékony hatásokat oldalakon át tudnánk felsorolni, ráadásul ezeket számos kutatás bizonyítja már. Érrendszer, szívműködés, de még az agyi teljesítményt is nagymértékben növeli.

Azt olvastam, hogy a problémát, miszerint mi magyarok kevés halat eszünk, egészen döbbenetes okok okozzák. Sok fogyasztó, vagy éppen nem fogyasztó panaszkodik a szagára, ízére, bár gondolom ez a zsíros, iszapos verzióra illik. Sokakat elriaszt a szálka, bár ez is inkább információhiányból fakad. A helyzeten nem segítenek a magyar éttermek sem: tegye fel a kezét, akinek egy kezénél többre van szüksége ahhoz, hogy lakóhelye 20 kilométeres körzetében fellelhető összes tisztességes haléttermet összeszámolja. (Kivéve Budapest.) Örülj, ha a fagyasztott lazacot kapsz hekk helyett.

Pedig hallelőhely és hal töménytelen mennyiségben van. Sőt történelmi örökségünk is lehetővé tenné az élénk halfogyasztást. Mert mindig ettük. Ha friss halhoz nem jutunk, csak fagyasztotthoz, van egy trükk, amivel minimálisra tudjuk csökkenteni az olvadással járó vitaminveszteséget: szépen, lassan engedjük fel a halat, mondjuk a fagyasztóból csak a hűtőbe tegyük.

De a lényeg, a kis halügyi elkalandozás után: illatra bontás után vastagabbnak tűnik, mint várnánk, erdei gyümölcsök, meggy tisztán, utóbbi ízben is szépen azonosítható a borkóstolással ismerkedőknek is. Nem annyira könnyed, és nem annyira illékony, inkább „van mit rajta fogni”, de nem nehezedik el, nem ül le, nem álmosít, nem terhel. Ébren tart és kellemes gondolatokat ad az embernek. Jó alap karácsonyra. Hét pont.

Van egy jó és személyes példám arra, hogy miért nem szabad lebecsülni a borokat. A magam részéről odafigyelve, tudatosan és nagyobb mennyiségben rozéval kezdtem el a borozást és borivást. És ebben a műfajban viszonylag hamar, sőt, megdöbbentő gyorsasággal kupáltam ki magamat.

A rossz, ellaposodott, savhiányos, lapos rozét mintha hatodik érzékből kiszúrtam volna, egyszerűen nem ízlett, nem tudtam meginni, így viszonylag könnyen szelektáltam, majd építettem fel az ösztön, érzék (nevezzük akárminek) mellé a tudást is. És ma már megmosolygom, ahogy óriási önbizalommal, (képzelt) felkészültséggel és borkóstolási tapasztalattal mennyire rajongtam az első olyan borért, amire rögtön százpontost kiáltottam. Közben meg, nos, finoman szólva is inkább mondjuk azt, hogy magával ragadt egy frissen feltárult világ csodálatos sokszínűsége.

Tulajdonképpen egy szép, bár gyakorlott borfogyasztónak inkább átlagos, korrekt chardonnay volt az, talán kicsit fásabb is a kelletténél, ráadásul aláhűtve, 10 fokon, de akkor ott az a Opus One volt nekem, hogy hirtelen vettem is egy kartonnal. És nem szégyellem bevallani a hümmögést és cuppogást, amit már az első otthon bontott palacknál műveltem. De a tanulópénz megérte.

Évtizeddel később, most, annyi igazságot el kell mondanom, hogy bár objektíven bármikor tudom már értékelni, viszont akkor is lesz egy kis szubjektivitás bennem a kategória után. Olyan ez talán, mint az ovis tea, amit szerintem azért nem sikerül reprodukálni, mert olyan kevés teát, de sok cukrot tartalmazott, amit ép ésszel nem tennénk bele. Viszont: az ovis tea akkor is csoda.

A tolnai Tűzkő Birtok a borvidék egyik nagy potentátja, lehetősége, s bár szépen, lépésről-lépésre erősödik helyzete itthon, még azért az áttörés messze van. Szép, korrekt borokat jó áron azonban már nagy biztonsággal vásárolhatunk tőlük. Sőt, sokaknak új információ lehet, és mindenképpen érdekez, hogy egyik tulajdonosa nem más, mint a borászpápa Piero Antinori. A toszkán borokért tett munkásága világhírűvé tette, és itt eltökélt szándéka volt, hogy az olasz vörösök mellé magyar fehéreket tesz a birodalom szortimentjébe.

Én mindenképp azt javaslom, legalább egyszer látogassunk el ha nem is kifejezetten a borászatba, de Bátaapátiba, és máris nem fogunk csodálkozni azon, hogy mi varázsolta el itt a külföldi befektetőket. A környezet egyszerűen gyönyörű és megkapó. A Tűzkő főleg zöldveltelinit, traminit, és sauvignon blanc-t, meg chardonnay-t és rajnai rizlinget palackoz. (De van vörös is azért.) A fehérek főleg kóracélban erjednek, de a chardonnay például barrik hordó érlelést kapott.

Előreszaladunk és aláhűtünk picit a bornak, hiába tombol kint a tél, bent remek a fűtés. Visszafogottan hordó, vanília jelentkezik, ahogy melegszik, kis birs is csatlakozik hozzá. Szájban a hűs hideget a hordó felejteti el velünk, az édessége kicsit kilóg, talán az alkohol miatt, aki (azt hiszi) a száraz bort nem szereti, ezt igya félédes helyett. Ahogy melegszik, úgy tompul el, kellemes, de nem hosszú távú élmény. 6 pontos, ár értékben viszont elég jó, ismerkedésre tökéletes.

A jó ár-érték arányról a múltkor már írtam néhány sort, most igyekszem egy pozitív és konkrét példával is alátámasztani. Tudom, hogy egy fecske nem csinál nyarat, és nem valami ellen, hanem valami mellett szeretnék érvelni.

Ugyanúgy, mint ahogy a világban rendesen, egy-egy termék azért drága, mert van egy márkája (nem mindig, de többnyire). A többlet árért ma azonban nem kizárólag magasabb minőséget fizetünk meg, hanem státusz-szimbólumot, világképet, jóérzést. Ezzel nincs is semmi gond, ez a mai világberendezkedés alapja, mindig lesz, aki mozgásban tartja a kereslet-kínálatot, így mi, akik nem engedhetünk meg magunknak akármit, nyugodtan válogathatunk.

Én azt vallom, hogy azért érdemes körülnézni, informálódni, esetleg kóstolni, mielőtt súlyos ezreseket szórunk ki az ablakon. Ráadásul a piac tele van olyan szereplőkkel, melyek egy nagyobb beltartalmi értékkel bíró bort jóval kedvezőbb áron értékesítenek, mint az ismertebb pincészetek. Persze nem törvényszerű, és nem is mindig igaz, de nem is olyan nehéz jobb ár-érték arányban találni bort, ugyanannyiért jobbat, vagy ugyanolyan jót jóval kedvezőbb áron.

Természetesen ez idő és energia, de talán a kialakuló személyes élmény és kötődés, kaland és borkóstolások miatt nem annyira elvetélt ötlet. Számomra például, bár szerencsés helyzetben vagyok, hiszen hobbimnál fogva elég sokféle borhoz jutok kóstolás közelbe, van egy lélektani határ is, amit borra kiadok.

Ha csak nem folyó, vagy akciós, ezer forintot adok ki minden további nélkül egy palackért. Már csak azért is, mert ha valaki tisztában van vele, hogy egy becsülettel dolgozó borásznak mennyiben van egy palack elkészítése, hát, nem fogja sajnálni, ha megfizeti az árát. Rendszeres fogyasztáshoz háromezer forint a felső határ, ennél feljebb kivételes alkalmakkor, külföldön, vagy ajándékozáskor lépek. Lényeg a lényeg, a jó időben, jó társaságban elfogyasztott bornak egyébként is megnövekedett eszmei értéke lesz.

Azt egy kezemen meg tudom számolni, hogy Mohácson hány ismertebb borász van, ráadásul most ki is emelnék még egyet, Eberhardt Györgyöt, aki remek boraival, szakmai alázatával, szerénységével évek óta megbízható „borászom”, ha lehet így személyeskedni. Nem minden borát szeretem, fehérekben főleg nem annyira az én ízlésem (bár volt már érdekes tétel), de rozéban és vörösben egyszerűen fantasztikus. Főleg mennyiért.
Főleg a merlot-cabernet sauvignon-cabernet franc vonalon, ami kicsit mintha incselkedés is lenne Villánynak, mely kilométerben alig van távol, zászlósbora a cabernet franc, és szerintem nagyon, nagyon kevés az a villányi franc, ami mellett ne állná meg büszkén a helyét az Eberhardt féle. De talán nem is kell túldimenzionálni. Adott egy nagyon jó, értéken felüli bor, elérhető áron. Inni kell.

Bontás után rögtön fogyasztottuk, nem vártunk vele. Alkatához képest fiatal még, azonban érett, telt, málnás, kis kakaóporos illat jön belőle, de ízben már a gyümölcsösség erősödik és kerül előtérbe. Kerek, hiba nélkül lágyul a szádban, szépen simul el. Érezni az erejét, a vastagságát, ez azonban nem tolakodó, nem terheli a szádat, végig szerethető marad. Nyolc pont, de inkább kilenc is, a maga nemében.

Ahogy a múltkor írtam, bort mindig körültekintően válasszunk. Ha nincsen konkrét elképzelésünk, nyugodtan kérjünk segítséget. Kellő ismeret és segítség híján azonban ne ragadtassuk el magunkat. Kedvet kaphatunk a címkék, vagy a címkék szövegei alapján, bár ezeket nem kell mindig készpénznek venni.

Ráadásul az árak gyakran félrevezetőek lehetnek. A jó ár-érték arányhoz előzetes ismeretek kellenek, az ár pedig nem mindesetben tükrözi a minőséget. Egy-egy bor eszmei értéke, vagy „márkája” miatt jóval drágább lehet, mint amennyit ér, jobb esetben amennyire értékeljük. A biztonság kedvéért és kellő ismeret híján válasszunk a minőségi, de alacsony, esetleg közepes árfekvésű borok közül. Ezer és kétezer forint között minden további nélkül kell tudnunk venni egy palack tisztességes bort.

Nincs is annál zavaróbb, mint amikor a szupermarketben vagy a szaküzletben tanácstalanul állunk több tucat ismeretlen bor között, és választanunk kell egy palackot a sok közül. Olyan ez, mintha egy külföldi étteremben kellene választani a számunkra idegen nyelven kínált ételek közül. Pedig borok élvezete már a vásárlásnál elkezdődhet.

Ma már szinte minden méretesebb szupermarketben tartanak fel (többnyire) nagyobb helyet a boroknak. Meglehetősen széles skáláról választhatunk itt borokat sokszor kedvezőbb áron, hátránya, hogy magunkra vagyunk utalva. A másik rizikófaktort a tárolás jelenti, s csak tippelhetünk arra, hogy mennyi ideje állhatnak a borok a polcokon. Az alacsonyabb árfekvésű borok esetében kevesebb pénzt kockáztatunk, a komolyabb tételekkel azonban legyünk elővigyázatosak. Az áruházak kétségtelen előnye azonban az alacsony árfekvés, és az állandó akciók, ezenkívül sok helyen foglalkoztatnak már saját sommelier-t.

Ha tehetjük, kellő ismeret esetén válasszuk a vinotékát. Itt bátran kérhetünk segítséget, és kisebb a mellényúlás kockázata is. Ha nincsenek konkrét elképzeléseink, akár a kívánságaink (születésnapra, vacsorához, fiatalnak vagy idősnek, nyárra, vagy télre) szerint is szűkíthetjük a kört. Azt már kis emberismerettel is felismerhetjük, az eladó mennyire lelkiismeretes híve a borügynek. De forduljunk hozzá mindig bizalommal, hiszen az ő érdeke is a gyümölcsöző kapcsolat kiépítése a vásárlóval. Néhány helyen egy-egy borból mindig van bontva egy palackkal, így lehetőségünk van a vásárlás előtti próbára. A vinotékákban bevállalhatjuk a komolyabb tételeket is, természetesen a megfelelő ismerkedés után

Én szeretek közvetlenül a pincészetben vásárolni. Egyetlen hátránya, hogy helyhez kötött. Ugyanakkor olykor olcsóbban juthatunk hozzá a borhoz, ha közvetlenül a termelőtől vásároljuk azt. A pincében mindig van lehetőségünk az előzetes kóstolásra, és közvetlenül a bor készítőjéhez fordulhatunk tanácsért és ajánlatért. Külön ajánlott a pincét választani, ha egy-egy borból kívánunk előjegyeztetni, illetve ha folyó bort vásárolunk. Előbbi foglalását általában a pincéknél ússzuk meg a legalacsonyabb áron, utóbbi kategória pedig ritkán jut el a szaküzletekbe vagy az áruházakba.

Amilyen lassan vánszorgónak érzem az őszi hónapokat, november végére annyira gyorsul fel számomra az idő. Részben polgári foglalkozásom miatt, ez az időszak mindig plusz munkát, túlórákat jelent, amit mégis valamilyen perverz módon még élvezek is. Másrészt a kiterjedt családnak, meg az én családcentrikusságomnak köszönhetően igyekszem mindenkinek legalább valami apróságot beszerezni karácsonyra. Többek között úgy, hogy még a karácsonyi roham előtt el-elmegyek egy dologért.

Tehát van ez a néhány nyugodt, kint hideg-bent meleg este. Ez az időszak nálam rendszerint erős depresszióval indul, mert korai ébredő lévén még sötétben kelek, és már sötétben érek haza, talán ebédszünetben látom csak a napot. (Már ha nem takarja vastag felhőtakaró az eget éppen.) Néhány éve azonban inkább a nyakán ragadom meg a problémát, jelen esetben az üveget. No jó, párom és családom így első hallásra morgott valamit alkoholproblémákról, de hát legyünk őszinték: napi egy-két pohár (tehát egy-két deci) bor elfogyasztása inkább használ, mint árt, inkább gyógyszer. (Tudom, nagyobb mennyiségben meg orvosság.)

Nem minden este kortyolok, viszont nem mindig társaságban, rendes vissza-dugózót (merő lustaságból) még nem szereztem be, tehát ilyenkor olyan borokat részesítek előnyben, amelyek három-négy napig is kibírják visszadugózva, a hűtőben. Tehát igen, nem annyira fehéreket, inkább vöröseket, akik sikerrel veszik fel a küzdelmet az oxidációval. (Egyébként mindenkit arra bíztatok, szerezzen be otthon használatra rendes visszazárót.)

Az eredmény: könnyebb ellazulás, nyugalom, árad a csíí, meg flow, szóval nálam ez abszolút pozitív hatással zárult. Könnyebben kirázódok a letargiából, jobban alszom, és sorolhatnám. Most az egyik ilyen pozitív élmény Szekszárdról jött a kategóriába.

Bevallom őszintén, Márkvárt bort még nem ittam (vagy nem emlékszem), látni láttam, de valahogy mindig elmaradt, hogy közelebbi ismertségbe kerüljünk.

„A Márkvárt Családi Pincészetet a régi családi hagyományú szőlőtermesztésre és borkészítésre épülve, apáról-fiúra szállva alapítottuk újjá 1996-ban. Jelenleg 10 hektár szőlőtermő-területen gazdálkodunk. Ültetvényeink a Szekszárd történelmi borvidék legkiválóbb dűlőiben vannak: Baranya-völgy, Faluhely, Cinka, Bödő, Bakta, Őcsényi-hegy. Kizárólag saját termésünk feldolgozásával állítjuk elő minőségi, egyedi ízvilágú borainkat.”

Szól a honlapon a szűkszavú bemutatkozás. Szekszárdi barátunktól már bővebb tájékoztatást kapunk, inkább tradicionális elveket valló, de modern módon borászkodó borásszal van dolgunk, akinek volt már egy-egy kiugró és emlékezetes tétele. (Sőt, a szekszárdi boréletben kedvelt és emlegetett személyiség párosul mellé, akihez érdemes személyesen ellátogatni.)

2011-es Kékfrankost bontottam, tömény meggy csapta meg az orromat. Tisztán, jól felismerhetően, határozottan, lehetne boriskolába vinni gyakoroltatni az illat megismerést. Szájban rögtön jelentkezik jellegzetes savkarakter, ízben szintén kékfrankos iskolapélda jelentkezik, mellette talán ribizlis jelleg. A tannint alaposan kordában tartja a savgerinc. Második, harmadik nap szépen tartotta magát, bár utóbbira nem sok maradt a palackban. Hét pont.

A múltkori vinotékába berohanós, álruhás borvásárlás kapcsán jutott eszembe, hogy nem ártana összegyűjteni néhány hasznos tippet, tanácsot borválasztáshoz, borvásárláshoz.

Elsőként szögezzük le, hogy nem érdemes fejjel rohanni a falnak, de nem is kell akkora ügyet csinálni belőle. Nem hátralévő éveinkben fogjuk a választott bort fogyasztani, szóval ha mellé is nyúlunk, a következmény maximum pénzbeli csalódás inkább.

Őszintén azt javaslom, kérjünk tippet ismerősi körből olyantól, akinek van némi borismerete. Ha folyamatosan nyomon követi a boros híreket, fejleményeket, biztos több aktuál információval rendelkezik, mint mi. Biztos (pontosabban jobb esetben) többet kóstol nálunk, ezért ha reális képe van, akkor jó eséllyel megóvhat minket a felesleges csalódástól, pénzkidobástól. Sőt, valószínűleg ár-érték arányban is megbízható információkkal rendelkezik, esetleg elérése van olyan borhoz, amihez nekünk nem. Ha ezzel a verzióval nem kívánunk élni, marad négy lehetőségünk: elmenni a szupermarketbe, vinotékába, a borászatban, vagy: utána olvasunk alaposan fórumokon, borosmédiában, és rendelünk a neten.

De kezdjük néhány általános dologgal. Sajnos a borok esetében sem mindig a ruha teszi az embert, pedig mi a magunk részéről nagyon is szorgalmaznánk a jól kitalált, letisztult, értékelhető boros címkéket. Főleg, ha ott állunk számunkra száz tökre ismeretlen bor között: majdhogynem a címke lesz az egyetlen kapaszkodónk.

Ezt az alaptételt sajnos sokan nem értik, akiknek kéne, és sajnos sokan értik, akiknek nem kellene. Mert sok borász hiszi azt, hogy ért mindenhez, vagy legalábbis van egy darab unokaöccse, aki majd tervez neki egy logót, címkét stb. A borospalack megjelenése nem mindig van kapcsolatban a beltartalommal. (Sőt!) Kóstoltam már irtózatosan jó borokat ocsmány címke mögül, és bűnrossz folyadékot a legtrendibb címkével.

A címke arra jó, hogy a szükséges alapinfókat megkapjuk. Tehát a termőhely, termelő, a bor fajtája, vagy fajtái, esetleg fantázianeve, minőségi meghatározása, alkoholtartalma (Magyarországon egész nullára vagy egész ötre kerekítve), és egyéb tulajdonságai, megkönnyítendő a választást.

A bor természetéhez meg kell választani az évszakot és napszakot. Van henyélő bor, kacér bor, mesélő bor, tragikus bor. A legnagyobb érzéketlenségre vall, pl. kedélyes családi ebéden drámai bort inni. Ugyanilyen ízléstelenség hivatalos lakomán parázna bort inni. Ha egyedül vagy és kint, mindig keress távlatot; a bor szereti a magasságot és a kilátást, és szeret felülről nézni. (Hamvas Béla)

Fontos, hogy mikor, hogyan és milyen bort fogyasszunk. Mert a borból szinte végtelen a választék, és a kihívás a megfelelő alkalomhoz a megfelelő bort megtalálnunk. Játék ez a javából, melyet nem nehéz megtanulni, még könnyebb megszeretni. Összességében néhány alapvető ismereten túl már a fantáziánkra van bízva.

Kétnapos megbeszélésre utaztam másik városba, és kedves páromnak, aki mint egy gyerek, minden egyes alkalommal megköveteli, elfelejtettem „vásárfiát” venni. Visszainduláskor eszembe jutott, ez volt a szerencsém, meg hogy nem büntetett meg közteres tilosban parkolásért, amíg berohantam a vinotékába.

Semmi trollkodás, merő kíváncsiságból szoktam eljátszani a laikus vásárlót, őszintén érdekel, hogy kedvenc borárusaink milyen érvekkel próbálnak eladni egy-egy bort. (Hiszen a borkóstolás itt kezdődik.) Sok esetben ugye férfi fogad: és sokszor enyhe flörtig menően zajlik a borajánlás, és ha ez kellően intelligens és visszafogott, még szeretem is. Most egy fiatal hölgy fogad, sietségemet látva gyorsan a lényegre is tér, majd amíg gondolataimat rendezve, homlokráncolva bámulom a pultot, feleletválasztós kérdésekkel próbál segíteni?

- Ajándék, vagy saját használat?
- Ajándék – felelem. - Azazhogy saját használat. Mármint ajándék, csak még ma este megisszuk.

Összekacsintós csajos félmosoly, végül megállapodunk egy Lisicza Sauvignon Blanc-ban. Miközben fizetek, gondolkodom csak el, hogy mi is volt a kérdés célja, mi van, ha a saját használatot választom. A kishölgy kedvesen mosolyog, és azt mondja: akkor elég lett volna valami csavarzáras. Már csak a kocsiban puffogtam kicsit, hogy a magammal kötött alku részének értelmében nem szállok ilyenkor vitába semmilyen állítással. Pedig.

Hiába a borospalackok leggyakoribb lezárási módja a parafa dugó, csak a 17. század vége óta használják. (Jóllehet már az ókorban Cato, Plinius és Horatius beszámolói is utalnak arra, hogy kéregdarabokat használtak amfórák lezárására.) Ezt a dugót egy fafajta, a paratölgy kérgéből készítenek. A parafa dugón keresztül a bor levegőhöz jut , és egyes boroknál ez elősegíti a fejlődést. Az eredeti parafadugót egy darabban vágják ki a paratölgy kérgéből. Szorosan feszül a palackba, semleges ízű és természetes anyag. Vannak úgynevezett préselt dugók is, ezekhez a kéreg maradványait használják fel: megőrlik, majd összeragasztják. Bár legtöbbünk számára a parafa dugó „az igazi”, mégis sajnos van néhány hátránya: a dugóhiba.

Oké, hogy a több éves érlelésre szánt borokba legyen is parafa: nem véletlenül működik. Viszont nem látom akadályát, hogy főleg az egy, kétéves, azonnali fogyasztásra szánt reduktív, könnyedebb borokba ugyan miért kéne parafát használni. Teljesen felesleges. Erre ott a csavarzár, Ausztráliában, Új-Zélandon már a borok közel felét csavarzárral palackozzák. Az eljárás olcsóbb, nem okoz dugóhibákat, és máshogy sem változtatja meg hátrányára a bor minőségét. És mondjuk a fákat is védjük vele. (A másik módszerről, a szilikondugókról később.)

Kibontjuk a sauvignon blanc-t, jón a bodza, fajtajegyek, csalán. Illatbomba. Ízben kellemes frissesség, bodza, de szépen nyílik alatta a teste és tartalma. És nem hittük, hogy ezt mondjuk még, de szódával sincs kedvünk felönteni. Meg egyáltalán. Nyolc pont.

”Aki Márton napján új bort nem iszik, az egész évben szomjazik, aki libát nem eszik, egész évben éhezik.”

Megmondom őszintén, engem már nagyon nehéz kirobbantani mártonnapi programra, de mentségemre legyen mondva, hogy párommal az elmúlt tíz évben végigjártunk minden létező mártonos programot a régióban merő önszorgalomból és lelkesedésből. Viszont a hagyományokat, főleg a boros hagyományokat szeretjük, így november 11., Márton névnap környékén (kimozdulástól függetlenül) rendezünk otthon vacsorát újborral, libával.

A Márton-napi, inkább boros vidékeken, boros gazdáknál jellemző program volt mindig is (szerintem), szóval igazi, magától, vagyis borászok által, állami támogatás és pályázat nélkül megvalósított népszerűsített projekt, méghozzá eléggé hatékony és fontos, lám így is lehet. Most már hagyományosan nem boros vidékeken is mártonnapoznak, valaki ehhez igazítja a szabadságát, hétvégi elutazását, estébé.

Az első bor, az újbor úgyis egy szakrális dolog, igaz, nem kell tőle túl sokat várni. (Eltenni hosszú időre meg végképp nem.) Friss, gyümölcsös, hűs, tiszta, lendületes, akár még kicsit nyers, virgonc borokat keressünk, amelyeket jól esik meginni, könnyű meginni, nem kell fejtegetni, magyarázni, gondolkodni rajta. Csak van és kész.

Boros ünnep azért, mert ez az az idő, amikor a szőlőmunkák már egészen biztosan (tisztelet a kivételnek) véget érnek, és az első borok is fogyasztható állapotba kerülnek, elkezdődhet a hosszabb-rövidebb érlelésük.
Egyébiránt ez az újboros ünnep véletlenül talált egymásra a libaevéssel (de az ilyen világot meghatározó találkozások már önmagukban is sokat sejtetnek). Egyrészt van a fent említett meteorológiailag viszonylag szűken behatárolható időszak, másrészt van a november 11. köré szerveződő mártonos hagyományok, legendák, mondák és népszokások. Igaz, az őszi munkák is ilyentájt érnek véget, a legelőkről behajtották az állatokat, véget értek a pásztorszerződések.

Szent Márton, a szegények és katonák szentje a középkor egyik legkedveltebb alakja volt. A monda szerint libákhoz való „kötődése” nem véletlen, amikor jócselekedetei miatt püspökké akarták tenni, ő a libák között bújt el, akik viszont elárulták a rejtekhelyét. A libaevésnek persze jóval gyakorlatiasabb okai vannak, de illik azért tisztában lenni azzal, honnan származik egy-egy ünnep.

Külföldi országokban is szokás ilyenkor lámpás, mécseses felvonulásokat szervezni, jelképezendő a jócselekedetet. Belgium egyes részein a gyerekek ilyenkor (mint Mikuláskor) ajándékot adnak. Portugáliában sült gesztenyét esznek és bort isznak hozzá.

Szóval együnk, igyunk, látogassunk borászatot idén Márton-nap alkalmából, a háttérinfókból pedig itt található egy kimerítő tanulmány.